Névtelenül, sorstalanul, élettelenül

Ne vádolja senki a kereskedelmi tévézést és a szervezett bulvárt Novozánszki Fanni halála miatt!

Ne vádoljuk azokat, akik Novozánszki Fannira halála napjáig VV Fanniként hivatkoztak! Ne játsszuk már el, hogy erkölcsi kötelességünk – vagy akár bármit is jóvá tesz – úgy csinálni, mintha ezt a szerencsétlen nőt nem fosztották volna meg személyiségének talán legfontosabb részétől: a nevétől. Elvették a nevét, ahogy az összes többi sorstársáét – ahogy elveszik a koncentrációs táborok rabjainak és a börtönök lakóinak nevét is. Mert a név, ami rám utal: a szabadság legkisebb köre. Ha már nevem sincs, valóban mindenható a felettem álló autoritás, amely meghatározza, ki vagyok, mikor eszem, mikor megyek vécére, mikor teszek kedvére a következő kuncsaftnak. A név elvétele rituális erőszak, amely a nevétől megfosztott ember dehumanizálására szolgál – mi pedig lekéstünk arról, hogy VV Fannit embernek és polgárnak tekintsük. Ő egy szórakoztatóipari termék volt, akinek a buta döntései és a szerencsétlen sorsa fölött élvezkedni jó élmény volt, jó élmény volt valakinek érezni magunkat hozzá képest. Ne hamisítsuk meg a történelmet: a sajtó és a közvélemény soha nem tekintette Fannit emberi lénynek, csak egy darab húsnak, egy árunak a VV-szupermarket akciós termékei között – és ez senkit nem zavart. A szemünk láttára darálnak le egy emberi lényt, és ez tizedannyi felháborodást sem vált ki, mint egy húsz éve megvillantott pénisz.

Bede Márton volt az egyedüli, aki kiénekelt a kórusból – ő egyetlen írásában annyiszor ribancozta le hideg szívtelenséggel az akkor még csak eltűnt lányt, hogy nem lehetett eldönteni, itt egy pszichopata garázdálkodik-e személyében, vagy ezt épp egy végső lázadó gesztusnak szánja a pszichopátiás módon működtetett nyilvánossággal szemben. A 444 döntéshozói mindenesetre utóbb eltüntették a posztot, mert az – akár így, akár úgy – túlságosan is leleplező, túlságosan is valóságos, túlságosan is felkavaró volt. Az egyetlen zene, amit a nyilvánosság megtűr, a plázák és a liftek katarzismentesített, habkönnyű dallamvilága. Az egykor szebb napokat látott újságíró még egyszer megpróbált rock and rollt játszani, de főnöke jelezte, hogy ebben a politikai korrektség, bulvár és prüdéria uralta világban ezt soha többé nem teheti meg. Bede Márton írása úgy eltűnt, mintha nem is létezett volna: törölve lett a múltból és a jövőből.

Mi pedig feljegyezhetjük, hogy BB Évi után újabb trashceleb sorsa ment veszendőbe. Feljegyezhetjük, hogy ezekért az emberekért soha nem áll ki senki – sem a politika, sem a civilek, sem az értelmiség, sem az egyházak. A barbárság elleni harc a posztmodern térben legfeljebb annyit jelent, hogy elfordítjuk a fejünket: nincs semmi közünk hozzá, nem akarunk tudni róla, nem a mi dolgunk. Minek ment oda? RIP, emberség.