Három óriásplakát és egy kulturális minimum

A Három óriásplakát Ebbing határában: ha ez a film politikai mozgalom volna, Szélsőközépnek kéne nevezni.

Mintaszerű, hogy az alkotó az Egyesült Államokat évtizedek óta feszítő rendőri erőszak kérdésében sem a démonizálás, hanem a humánum feltárásának eszközéhez nyúl. Bemutatja a hatalom megválthatatlan természetét és a politikai inkorrektség mindennapos működését, és a film mégsem válik vádbeszéddé, mert rámutat arra, hogy a rendőri túlkapásokat nem valamiféle megszállott gyűlölet, hanem kifejezetten az emberi ostobaság mozgatja.

Mi magyarázza a szerethető emberek végeláthatatlan nyomorúságát? Miért nem képesek harmóniában élni? Ennek magyarázata pedig elsősorban nem az információhiányban, a véleménybuborékok zártságában, az eltérő érdekekben és a pusztító neoprimitivizmusban rejlik: a sötét árny, amely az amerikai kisvárosra, a Föld bolygóra és az emberiség jövőjére vetül, a pszichopátia. Az empátia nélkül működő vegytiszta gonosz Martin McDonagh előadásában olyan, mint egy szüntelen fenyegetés, egy olyan bomba, amely bármikor robbanhat, és bármit elpusztíthat. A filmek hősei a mai napig elszántan harcoltak a pszichopaták ellen, s végül többnyire le is győzték őket. Ebben a filmben erre még csak remény sincs – a pszichopátiás fenyegetés itt nem nyílt konfliktus alapja, hanem a sok sérült, de alapvetően jó embert szüntelenül fenyegető, életre-halálra szóló kihívás. Nem a világmagyarázó ideológiák és nem az eltérő vélemények hordozzák a legfőbb veszélyt, hanem emberek, akik a mindennapokban lelkiismeret nélkül működnek, akiknek a másik ember nem több, mint levadászásra váró préda.

Miközben a film a nagy amerikai kulturális háború számos frontján állást foglal mindkét tábor igazsága mellett, és arra tanít, hogy a szemközti oldalon is vannak méltányolandó szempontok és elfogadásra méltó érvek, az eutanázia és a szabad szólás joga mellett példaértékű módon tör lándzsát: társadalmi folyamatokat sokféleképpen láthatunk, van ugyanakkor a civilizációnknak két, mindannyiunk számára megfellebbezhetetlen érvényű fundamentuma – ez a gondolat szabadsága és az ember méltósága. Ez nem alku tárgya, itt nincs helye egyrésztnek és másrésztnek: ez kulturális minimum.

Ha ez a film politikai mozgalom volna, Szélsőközépnek kéne nevezni. Ez a gondolkodás és ez a magatartás lehet egy nap a megoldás az egymásnak feszülő hazug populizmusok, a pszichopaták uralta gazdaság és közélet általános válságára. A film sikere azt jelzi, hogy miközben a felszínen dúl a neoprimitivizmus, s családok szakadnak szét a vállalhatatlan és a vállalhatatlanabb közti küzdelemben, a lelkek mélyén mintha már fogalmazódna az igény egy olyan politika iránt, ami a konszenzust keresi, ami érdemi, és ami minden ízében emberséges. Martin McDonagh filmje ezt a reményt hordozza: a pszichopátia legyőzhető, és bár még nem tudjuk, hogyan, de felvettük a harcot.