Mintaszerű, hogy az alkotó az Egyesült Államokat évtizedek óta feszítő rendőri erőszak kérdésében sem a démonizálás, hanem a humánum feltárásának eszközéhez nyúl. Bemutatja a hatalom megválthatatlan természetét és a politikai inkorrektség mindennapos működését, és a film mégsem válik vádbeszéddé, mert rámutat arra, hogy a rendőri túlkapásokat nem valamiféle megszállott gyűlölet, hanem kifejezetten az emberi ostobaság mozgatja.
Mi magyarázza a szerethető emberek végeláthatatlan nyomorúságát? Miért nem képesek harmóniában élni? Ennek magyarázata pedig elsősorban nem az információhiányban, a véleménybuborékok zártságában, az eltérő érdekekben és a pusztító neoprimitivizmusban rejlik: a sötét árny, amely az amerikai kisvárosra, a Föld bolygóra és az emberiség jövőjére vetül, a pszichopátia. Az empátia nélkül működő vegytiszta gonosz Martin McDonagh előadásában olyan, mint egy szüntelen fenyegetés, egy olyan bomba, amely bármikor robbanhat, és bármit elpusztíthat. A filmek hősei a mai napig elszántan harcoltak a pszichopaták ellen, s végül többnyire le is győzték őket. Ebben a filmben erre még csak remény sincs – a pszichopátiás fenyegetés itt nem nyílt konfliktus alapja, hanem a sok sérült, de alapvetően jó embert szüntelenül fenyegető, életre-halálra szóló kihívás. Nem a világmagyarázó ideológiák és nem az eltérő vélemények hordozzák a legfőbb veszélyt, hanem emberek, akik a mindennapokban lelkiismeret nélkül működnek, akiknek a másik ember nem több, mint levadászásra váró préda.
