A jobbikos plakátokon látható feliratokat szerte Budapesten kátránnyal tüntették el. Szisztematikus, precíz munka – ahogy az egy kormánytól elvárható. Döbbenetes élmény látni, hogy az állampárt milyen nyilvánvaló és szégyentelen barbársággal próbálja kitörölni politikai kihívójának propagandaszövegeit a nyilvánosságból.
Vajon mit üzennek a lemázolt feliratok az egyszeri választónak? Azt, hogy „olvashatatlan a szöveg, úgyhogy most már nem lehet kideríteni, mi volt a plakátra írva, sebaj, úgy tűnik, nincs itt semmi látnivaló”? Vagy inkább azt, hogy „ez a hatalom retteg, mégpedig attól, hogy én elolvasom, mi van a plakátra írva”? Tud-e bármit a Jobbik egy plakátra tenni, ami terhelőbb képet fest a kormányról, mint a helyén éktelenkedő kátrányfolt és annak nyilvánvaló üzenete: a törvényes rend nem törvényes többé, a magyar állam annyira fél, hogy központilag vezérelt plakátrongálást folytat? Habony Árpád legfőbb marketingtudása, hogy a választói értelmet és morált soha nem lehet alábecsülni. A magyar társadalom ilyen mértékű lenézése 2006-ban már megbosszulta magát, amikor a tizenharmadik havi nyugdíj és az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés után Orbán Viktor azt üzente, „rosszabbul élünk, mint négy éve”. Úgy tűnik, Habony Árpád tizenkét év alatt semmit sem tanult.
Nincs mérték, csak elszabadult gyűlölet, fanatizmus és nehezen leplezhető rettegés, hogy elvész a hatalom, a pénz, a cég, a föld, a trafik. A „polgári” márkajelzéssel legyártott politikai termék halott – oszladozó teteméből veszett sakálfalka lakmározik a budai elitnegyedekben is. Az ő kultúrájuk, az ő megküzdésük, az ő zsinórmértékük fejeződik ki a kátrányfoltok képében: ennek a hatalomnak végképp semmi köze sem a kereszténységhez, sem a konzervativizmushoz. Ez Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk, Héjjas Iván és a fehérkülönítményesek közös öröksége: az elit és a csőcselék újra szövetségre lépett. Ezt a történelmi szégyent száz év alatt meghaladnunk kellett volna, és nem összekenni szurkos fekáliával ezt a sokat szenvedett országot.