Választási kampány idején a magyar értelmiség két magatartás közül választ. Az egyik szerint az értelmiségi befogja a pofáját, sunyít, nem terheli a közönségét politikai véleményekkel. A másik magatartás szellemében az értelmiségi beáll valamelyik politikai zászló alá, hogy onnan köpködje a többit, és dicsőítse az Egyetlen és Örök Igazságot.
Én valami mást próbálok meghonosítani: a kampány hónapjaiban ugyanúgy alkotok véleményt, mint a parlamenti ciklus további negyvenöt havában – nem mutatok közönyt a közélet iránt, de azt sem hazudom, hogy a démonok hada áll szemben az angyalok seregével. Mindenkit kritizálok, talán néha igazam van, máskor nyilván tévedek – mindenesetre azt teszem, amit a hétköznapi emberek: mérlegelek, felháborodom, sokszor önmagammal is vitában állok. Nem akarom, hogy bárki is úgy szavazzon, ahogy én, nem akarom senkinek az agyát mosni – azt szeretném, ha a magyar választók autonóm döntéseket hoznának, és ha még preferált pártjaik iránt is szkeptikusak volnának. Arra próbálom használni ezt a kampányt, hogy némi függetlenséget és polgári attitűdöt demonstráljak: úgy is lehet kormányváltást kívánni, hogy nem köpködöm bármi áron a kormányt – úgy is lehet ellenzéki pártra szavazni, hogy számos vállalhatatlan vonást azonosítok a politikájában.
Nem a választást kell megnyerni, hanem önmagukat – mert így és csakis így lehet megmenteni az országot. Az ország akkor lesz szabad, erős és gazdag, ha polgárai szabadok, lélekben erősek és gazdagok – a pártok komisszárjai és droidkatonái pedig nyilvánvalóan nem ilyenek. Szolgalelkű állampolgárokból szolgák Magyarországa épül, rázzák bármilyen erőszakosan is az öklüket a kommentfalon és az utcán.
Magyarországon elképesztően széles tömegek hitték el a politikusoknak, hogy ha egészen elveszejtik önmagukat, megnyerik az országot: „Dobd oda a teljes lényedet a marketingszlogenek és a szociális ígéretek hazugságainak, és a pártod győzni fog!” A politikusok megmutatták, miként kell személyiségük egészét Facebook-lájkokká oldani, miként kell gerincük utolsó csigolyáit is cseppfolyósítani az aktuális kampányüzenet sikeréért – a társadalom pedig ahelyett, hogy elborzadt volna, inkább ezt az elvárást támasztotta mindenkivel szemben, aki politikai véleményt mer nyilvánítani. A posztmodern politikus mindennapos marketingszélhámossága kulturális referenciává vált, amely szerint a gátlástalan hazudozás, a rezzenéstelen arccal előadott blöff és a kétely szikrája nélkül felkorbácsolt gyűlölet vezet előre a siker útján – az értelmiség pedig ezt látva büszkén hányja tűzre mindazt, ami értelmiségivé teszi, és ujjongva asszisztál a hazugság intézményesüléséhez. Így lesz a választási kampányból legitim hazugságszezon, amelyben partner a teljes társadalom – hiszen ez így szükség-, cél- és korszerű.