Don Quijote, szegény, hasonló világban élt. Az álmodozóknak szerencséjük van, csettintésre lesz belőlük lovag, kezükben csillogó fegyverek, testükön törhetetlen vértezet. A hős unalmas, vidéki birtokán nagy vágyat érzett a kalandra, hát teremtett magának. Tiszta és igaz eszmékért harcba vonulni a legnemesebb sors, csak találni kell egy tünékeny ideát, amit rontás fenyeget, és már repülhet is a paripa, csöröghet a kard.
Napjaink lovagjai is hasonló krízisben vannak. Mégis mi lehetne az az eszme, amiért érdemes kiállni, amiért a harc nem hiábavaló? Aki nagyon akar, talál ilyet. Ha hiszünk benne, bármi lehetséges. Mondjuk, ott van a szegények sorsa, meg a demokrácia. Kisebb szegénységet, nagyobb demokráciát! Az elnyomó hatalom a fejünkre telepedett, a vérünket szívja, megnyomorítja a jövőnket. Apropó, jövő… az ugye a fiatalságé kéne, hogy legyen, és ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy nem tetszik a rendszer, legyünk következetesek, és egy füst alatt óvjuk meg a felsőoktatást is! Biztos van mitől. Így születnek a l’art pour l’art forradalmak.
Legtöbbünk számára fontos a demokrácia, a pénzügyi kiegyensúlyozottság, a kiszámítható jövő, ilyen elvekkel könnyű egyetérteni. A felsőoktatással kapcsolatban sem kell a szomszédba menni, hogy megtudjuk, a rendszer válságos állapotban van. Ez a probléma évek óta közismert, nem nagy újdonság. A friss diplomás fiatalok már hosszú ideje szelektíven gyűjtik a szemetet; az első elutasítások után először a diploma repül a papírhulladékba, majd, ha a helyzet nem változik, a lakcímkártya is megy a műanyagokhoz. Aztán irány külföldre kürtőskalácsot árulni, míg be nem jön az élet.
Érdekes jelenség, hogy bármilyen kormányzati intézkedés, ami a köztudottan működésképtelen rendszerek átalakítására irányul, rögtön paranoid ellenmozgalmakat gerjeszt. Kifejezetten szerencsés lenne, ha a civil szféra öntudata megerősödne, és józan, ha kell, kritikus partnere lenne a kormánynak, ám a jelenlegi ad hoc vagdalkozás nem erre mutat. Úgy tűnik, lázadni és tiltakozni szinte kötelező, mert minden újítás sátántól való, és közvetlenül a polgárság lelki üdvét fenyegeti. Képzelt ellenséggel harcolni azonban csak belülről nézve dicsőséges. Amint kicsit eltávolodunk a harcmezőtől, és innen nézünk vissza a csatára, szomorú látvány tárulhat szemünk elé. Nincs itt se sátán, se dühös ellenség, csata is csak a kíméletlenül hadonászó hős fejében dúl.
Don Quijote nem rossz szándékú, sőt céljai kifejezetten nemesek. Kedves, bohém figura ő, nem árt senkinek. Ha szélmalmokkal akar csatát vívni, hagyjuk rá, ez az ő harca, aki átlátja a küzdelem tragédiáját, nyugodt szívvel nyomhat rá egy lájkot.
