Természetesen

Milyen világ az, ahol pénzzel felváltható a szívélyesség, ahol a vagyon iránti vágy a természetes? Milyen világ az, ahol több száz év alatt a gyermekmunkától eljutottunk a gyermekmunkáig, miközben az élőlények nagy része éhezik?

A természet adja nekünk az igazi kikapcsolódást is. Ha kőfalak között töltjük is az éjszakáink, másnap a szabadba vágyunk, levegőért kapkodunk, hajnali vagy alkonyi fényre bágyadunk, ha nem akarunk újra mindent a mélyponton kezdeni, a kövekbe zárva. Ki ne akart volna szerelmeskedni a természet lágy ölén? Ki állíthatja, hogy ez a lágy öl nem hasonló az anyja öléhez, ahol olyan jó volt megpihenni, ahol tudat alatt egész életünkben pihenünk?

Vannak azonban olyan időszakok, amikor az ember szívében a szerelem, a családba fonódó cseresznyevirág-közösség elhal, fontosabb lesz valami ösztönös közönyösség, valami csábító korom.

A nemzés gyártássá válik, az alkotás tervvé, a teremtés építkezéssé. Futószalagok elé ültetett rabszolgák kezei alatt születik meg az „érték”, és erről televíziócsatornák zengik az igét, izzadtságszagú plázatemplomokban. Pódiumra emelik a gépet, forradalomnak nevezik a szénégetést, harcnak a sikert, érdemnek a vagyont, lúzerségnek a szegénységet, szánalmasnak a ragaszkodást. Vajon milyen égi csapás tehet arról, hogy emiatt szenvedünk? Ipari forradalmat ünnepeltünk, és kaptunk parttalan áldemokráciát, nácizmust és kommunizmust. És mire kijózanodtunk volna, arra ébredtünk, hogy ég a fejünk fölött a házunk, mindenkinek nagyon sokkal tartozunk. Milyen világ az, ahol pénzzel felváltható a szívélyesség, ahol a vagyon iránti vágy a természetes? Milyen világ az, ahol több száz év alatt a gyermekmunkától eljutottunk a gyermekmunkáig, miközben az élőlények nagy része éhezik? Milyen világ az, ahol elvesztettük a természetességünk?

Az ipar sok mindent egyszerűen a seggünk alá tesz. Ne állj! – mondja. – Mi leültetünk. Kényelmes börtönbe zár, és a kezünkbe adja a kulcsot. Nyisd ki az ajtót és menj! – ordít ránk, de közben nem illik a kulcs a zárba. Azt kiáltja, ne legyünk a fűszálon a pici él, úgyis nagyobbak leszünk a világ tengerénél. Azt suttogja, ha nem pusztítasz, nem élhetsz, ölnöd kell, hogy létezz. Villanydrótokra és szennyre esküszik. Tüzet olt és tüzet gerjeszt. Álegyensúlyban tart, hogy hidd el, neked ugyanaz a fontos. Fejedre, természeti vagyonodra ül, hogy kiszolgáld, hogy légy kiszolgáltatott. El sem tudod képzelni, hogy nélküle élj, körtét csavarsz a feketeségbe, hogy láss, és szépen lassan elveszíted a holdfényt.

Kinek jut eszébe a pirkadat, amikor reggel felkapcsolja egy betoncella ablak nélküli konyhájában a villanyt, hogy lefőzzön egy kávét? Hányan ültethetjük tévé elé gyermekünket, amíg elvégezzük a háztartáshoz szükséges munkánk? Ilyenkor gépekbe rejtjük szennyesünk, mossuk és szárítjuk, hogy aztán újra beszennyezzünk mindent. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mi is gépekké válunk, hajt bennünket egy megszokott rendben pufogó motor, üzemanyagunk génmanipulált pempő, testrész formájúvá gyúrt húspép. Meddőkké, sejtbetegekké válunk, szívünk törött csavar a gépben.

Mindez persze addig tart, amíg le nem merülünk, és egyetlen vágyunk nem lesz újra szeretni. Talán madár éneke szól ilyenkor, tücsökzene, vagy egyszerűen csak a vízcsobogás hallatszik egy patakmederből. Fejünk felett pedig újra hideg érem világlik, a Hold.