Gyermekkoromban – ami igen régen volt – ugyanúgy probléma volt a nyári és téli szünidő a szülők számára, mint most. Mi bátyámmal Nyíregyházáról Debrecenbe jöttünk a nagyszüleinkhez vonattal úgy, hogy szüleink feltettek Nyíregyházán, valakire rábíztak, Debrecenben meg vártak nagymamámék.
Egy karácsonykor nagymamánk egyedül jött ki elénk, nem mondta, miért. Hatalmas hó esett, a városban végig legalább 50 centis hóban csúszkáltunk. Mikor beléptünk a kapun, szemünk-szánk nyitva maradt a csodálkozástól. Az udvaron a nekünk derékig érő hóban egy helyen egy feldíszítetlen fenyőfa, több helyen becsomagolt ajándékok, egy másik helyen meg a fára való „kellékek„ voltak egy kosárban. Úgy nézett ki, mintha valóban felülről potyogtatta volna le a jóisten, Jézuska, vagy az angyalkák. Nagyapánk a szoba ablakában mosolygott ránk – tőle szokatlan módon fehér szakállban. Tényleg mennyei volt a kép.
A valóság pedig az volt, hogy nagyapánknak „szélütése” volt – az akkori értelmezés szerint –, nagymamámnak nem volt ideje a beteg mellett fát is díszíteni.
Ez a látvány a mai napig bennem van, a szemem sem kell lehunyni, pedig legalább 55-60 éve történt.
