Whisky

Az „Arany Pálma” kávéház a Belvárosban nyílt meg, talán 25 éve. A pontos évszámot természetesen csak a tulajdonos tartotta számon, a vendégek ilyen kérdésekkel nem foglalkoztak.

A felső tízezer tagjai eleve elkerülték, noha a kávézó külleme, valamint a berendezés semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Szolid elegancia, ízlés és mértéktartás jellemezte a belsőépítész munkáját, és a kivitelezés is tökéletesre sikerült.

A falakon halványzöld selyemtapéta feszült, a parketten dohánybarna, süppedős szőnyeg simult a bútorok alá. A pult, valamint a székek, asztalok egészen sötétbarnára festve-lakkozva fénylettek, az asztallapok a selyemtapétához hasonló, de némileg sötétebb zöld, erezett márványból készültek. A hatalmas, majdnem a mennyezetig érő ablakokat pókfonál vékonyságú csipkefüggönyök fedték, de csak félig.

A világítás megoszlott az egyetlen, ám hatalmas csillár és a sűrűn elhelyezett falikarok között. Minden egyes égőt borostyán színű, fodros szélű bura vett körül, sejtelmes, békés hangulatot teremtve a kávézni, csevegni vágyók számára.

A Vendég úgy 35-38 éves lehetett. Eleganciája, úri modora megnehezítette a pontos életkor megállapítását. Galambszürke, kétsoros öltöny volt rajta, halványkék inggel, ehhez illő, sötétkék csokornyakkendővel. Néha mellényt is viselt, szigorúan egysoros zakó alatt, amit ez esetekben nem is gombolt be. Mandzsettagombjai csontból készültek, vélhetően elefántcsontból. Csillogó, fekete lakkcipője pompásan illett dús, hollófekete hajához.

Úgy öt éve fedezte fel ezt a kávézót, nem sokkal azután, hogy a városba költözött. A sarokban volt a törzshelye, ahonnan mindkét utcára kiláthatott, bár nem nagyon érdekelte a kinti világ forgataga.

Hétfőn és szerdán reggelizni tért be. Tejeskávét rendelt ilyenkor, friss zsemlével, némi vajjal. Kedden és csütörtökön viszont a kora esti órákban jelent meg, egészen pontosan öt órakor, hogy elszívjon egy Macanudo szivart, amit kedvenc Tullamore whiskyjével öblített le.

Ma csütörtök van, és János, a főpincér szórakozottan a zsebórájára nézett. Öt óra is jócskán elmúlt már, de a Vendég még nem érkezett meg. Az asztalt mindenesetre még egy óra hosszáig fönntartja, ami nem jelentett semmi rizikót, tekintve, hogy alig félházas volt ezen az április végi napon a borostyánfényben derengő kávéház. A szivart már előkészítette, ellenőrizte azt is, van-e jégkocka a hűtőben, és az asztal melletti állófogasra is fölakasztotta az újságlapozót, az asztalra pedig odakészítette „Az Est” legfrissebb számát.

Ekkor lépett be a Vendég. Jöttét a bejárati ajtó fölé szerelt apró csengettyű ezüst csilingelése jelezte. Egyenesen a sarokban lévő asztal felé tartott. Könnyű, átmeneti kabátját a fogasra akasztotta, kalapját szintén. A széket könnyed mozdulattal húzta ki az asztal alól, és leült. Szemével a főpincért kereste, aki már jött is, hiszen a csengettyű hangja figyelmeztette őt, de előbb megvárta, amíg a Vendég helyet foglal.

– Jó estét, tisztelt úr! A szivar… tessék.

– Köszönöm, János úr! Adna tüzet? Elhagytam a gyújtómat! Quel malheur!

Egy főpincérnek minden váratlan helyzetre föl kell készülnie.

– Parancsoljon, kérem!

És átnyújtott egy skatulya, hosszú szárú gyufát, ugyanis a szivart mindenki maga gyújtja meg. Majd óvatosan föltette a kérdést:

– Bocsánat, hogy személyes ügyben érdeklődöm, de még soha nem tetszett negyvenhárom percet késni. Csak nem történt valami rendkívüli?

A Vendég tűnődve nézte a főpincér ábrázatát. Tulajdonképpen szerette ezt a halk szavú, szolgálatkész, a munkájából kifolyólag enyhén lúdtalpas öreget. Majd szájába vette a szivart, meggyújtotta, és lassan pöfékelni kezdett.

– Ma nincs sok vendége, igaz?

– Sajnos igaz, tisztelt úr. Kevés ember ül ma itt, a kávéházban.

– Engedi a szabályzat, hogy helyet foglaljon mellettem?

János úr meglepődött. Negyven éve dolgozik a szakmában, de ezt még soha nem kérdezték tőle, soha föl sem vetődött efféle lehetőség.

– Megkérdezem a tulajdonost – hebegte a főpincér, és választ sem várva elsietett.

A Vendég halvány mosollyal a szája szegletében figyelte a távolodó főpincér kacsázó járását. Leverte a hamut a szivarról, és lapozni kezdte az újságot. A belső oldalon egy hirdetés ötlött a szemébe: „Szent Rókus lábsó. Lábizzadás ellen páratlan hatású!” Megcsóválta a fejét. „Micsoda blaszfémia!” – gondolta, és akárhogyan törte is a fejét, nem tudott rájönni, miért pont ez a szegény Rókus lett a névadója e minden bizonnyal páratlan hatású lábsónak.

A főpincér időközben ismét megjelent.

– Lehetséges, kérem. A főnök úr szíves engedelmével, lehetséges. De csak rövid időre.

– Pompás! Akkor most kérném a whiskymet, magának pedig hozzon egy Macanudot. Tudom, hogy szivarozik.

– Igenis kérem. Szabadjon azonban ajánlanom valami újdonságot.

– Hallgatom, János úr!

– Cégünk nemrég újfajta whiskyt szerzett be. Próbaképpen, kis mennyiségben. Lagavulin. A Skót-felföldről.

– És?

– Minden tekintetben rendkívüli. Hivatalból megkóstolhattam. Friss vaníliaillata van, nyomokban citrusok. Az íze izgalmasan füstös, amihez maláta-citrom keverék párosul. Tizenhat évig érlelik a hordóban. Szódát nem ajánlanék hozzá, de a jeget kívánja.

– Rendben van, vizsgáljuk meg!

– Megtisztel az úr! Ami pedig a szivart illeti, én Lusitaniast szoktam, de csak munkaidőn kívül.

– Jól van, jól, csak hozza már azt a Lagavulint – nevetett a Vendég.

Kisvártatva a főpincér újra megjelent, s hozta a whiskyt, metszett üvegtégelyben néhány jégkockát, ezüstszínű kockafogóval.

– Szóval érdekli, hogy miért késtem – nézett a Vendég a mellette ülőre. Amaz bólintott, miközben vágyakozva nézte a Vendég szájában füstölgő szivart. – Nos, mert vártam valakire. Tovább, mint kellett volna.

– És megjött végül, akire várt? – kérdezte óvatosan János úr.

– Természetesen nem.

– Szabad tudnom, mennyi ideig méltóztatott türelmesnek bizonyulni?

– Hogyne. Négy éven át méltóztattam. – A Vendég most belekortyolt a whiskybe. Nem nyelte le azonnal, próbálta kielemezni a különféle ízeket, zamatokat. – Remek ital!

A dicséret őszinte volt, a főpincér enyhe mosollyal nyugtázta az elismerést.

– Mondja, kedves barátom, ugye, ön nős ember? – kérdezte a Vendég.

– Akkor nősültem, amikor a szakmát kezdtem. Negyven éve. Ám ha arra kíváncsi, mennyire ismerem a nőket, ki kell, hogy ábrándítsam. Semennyire. Csak a feleségemet ismerem, a nőket nem. Érti, ugye? Egyébként mit akart azzal mondani, hogy négy évig várt?

– Gondolom, nem esett nehezére kitalálni, hogy ma egy hölgyre vártam. Meg tegnap is, és négy éven át majd’ minden nap. Fiatal volt, amikor megismertem – tán még a húszat sem érte el –, és észveszejtően gyönyörű. Szerettem volna eljegyezni. Szabadkozott. „Talán majd később” – mondogatta mindig. Én pedig féltem az idő múlásától, hisz több mint tíz évvel vagyok idősebb nála.

– E félelem pedig eltakarta ama valóságot, hogy talán e szépség nem is szerette önt, tisztelt úr! A különös csak az, hogy ez a vaksága négy éven át tartott.

– Könnyelműen ítél, kedves barátom! A feleségét jól ismeri, mert immár negyven éve, hogy kettejük sorsát összecsomózták. Nekem csak órák jutottak, azokból is kevés. Inkább azon kellene csodálkoznia, hogy még mindig szeretem. Vagyis, szerettem. Illetve, valójában még mindig szeretem.

– A négy évig tartó szerelem az bizony négy évig tartó remény, lebegés, öröm-ígéret, ugyanakkor fájdalom is. Szánom önt, fiatal barátom, de kénytelen vagyok föltenni a kérdést: és azt miből gondolja, hogy vége a komédiának? Abból, hogy ma nem jött el? És ha valami közbejött? Ha, ne adj’ Isten, valami baja esett? Megbetegedett? Erre nem gondol a tisztelt úr?

– Erre nem gondolok. Ugyan azt mondtam az elébb, hogy nem jött el, de ez pro forma nem igaz. Csak lényegileg.

– Így már értem – bólintott János úr. – És pontosan tudom, mi történt önnel ma délután. Várjon, hozok még egy whiskyt, de most az én kontómra.

Az öreg pincér kicsit nyögött, mikor felállt, aztán lassú léptekkel elindult a bárpult irányába. A Vendég felhúzta szemöldökét, úgy nézett utána.

– Kíváncsivá tett, barátom! Mégis honnan tudja a ma történteket? – fordult a főpincérhez, amikor az visszatért az itallal. De most két poharat tett az asztalra.

– Banális történet – zöttyent le amaz a székre. – Ön, tisztelt úr, ott várta a hölgyet a megbeszélt helyen, aki, ha késve is, de megjelent – egy másik férfi oldalán, ugye? Kedvesen önre mosolygott, és tovalibbent. Lovagja pedig mindebből természetesen semmit nem vett észre. Hát, tudnak ilyenek is lenni a nők – legyintett a pincér, és ivott a poharából.

A Vendég nagyot szippantott a Macanudóból.

– Whiskyt szabad innia munkaidőben?

– Nem – rázta meg a fejét János úr. – Nem szabad. De önnek elárulhatom, ez nem is whisky, hanem tea. Világosra főzött tea, cukor nélkül.

A Vendég nevetett, és folytatta az előző témát.

– Amúgy igaza van. Pontosan az történt, amit mondott. És most itt állok, egyedül, mint az ujjam, és nincs, akit szeressek. De elárulja, miből jött rá minderre?

– Nem nagy kunszt, tisztelt úr! Hajszálra így jártam az első szerelmemmel. Az idő halad, de a módszerek a maguk változatosságában változatlanok. A whiskyben viszont lehetetlen csalódni.

– Nos, igen. – A Vendég most fölemelte az előtte lévő Lagavulint, és hosszan, figyelmesen vizsgálgatta a poharat, benne az italt és a jeget. – Látja, János úr?

– Mit? A whiskyt?

– Nem. A nőt. Mert ez a pohárka skót különlegesség olyan, mint a nő. Az üvege szépen metszett, elegáns, akár a hölgyek külleme. Maga az ital izgatóan merész, füstízű és fanyar, de összességében bódító és fölemelő, mint Éva lányainak ölelése. Csak ez a jég… csak ez ne lenne bennük!