A megállapodáshoz vezető út

tettekkel van kikövezve. Hónapok óta hír mind a nemzetközi, mind pedig a hazai médiában, hogy Magyarország szeretne lehívni az IMF-től egy készenléti hitelkeretet, amolyan védőhálóként.

Erre a magyar politikai elitnek megvolt a kezdetektől a maga ideológiailag megosztott, provokatív és olykor finoman szólva érdekes válasza. Ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni, akkor a lépés érthető, s elég, ha csak józan ésszel gondolkodunk. Azonban a hitelt lehívó tárgyalások nem voltak olyan egyszerűek és kézenfekvőek, mint a hitelkeret ötletét életre hívó logika.

Az IMF ugyanis a hitel folyósítását bizonyos európai uniós tárgyalások lefolytatásához kötötte, az Európai Unió pedig bizonyos törvényeket kifogásolt, a módosításukat kérte a magyar féltől. Minderre a magyar politikai elitnek és a társadalomnak is megvolt és megvan a maga válasza. A politikai elit egyik része ezeket a kikötéseket támadásként érzékelte, míg a másik oldal ezt a szegmenst bírálta. Ezzel párhuzamosan a társadalom – csakúgy mint a politikusok – mind a mai napig megosztott a fenti témában. Nem látják át, hogy jó vagy sem, hogy miért igen vagy nem; a feszültség pedig egy ideig legalábbis egyre nőtt. Lényegében csiki-csuki ment heteken keresztül mind a színfalak mögött, mind a médiában. Ez kétséget kizáróan nem tett jót az országnak.

Míg a kormányoldalt képviselők védték az igazukat a nemzetközi politikai erőtérben, addig az ellenzék tovább borzolta a kedélyeket idehaza megnyilvánulásai döntő többségével a médiafelületeken. Ezeknek volt/van nemzetközi sajtóvisszhangja is, amely nem festett és ezután sem fog kimondottan kedvező képet festeni hazánkról. Ezzel valószínűleg az esetlegesen kiábrándult emberek maga felé fordítása volt a célja, azonban korántsem biztos, hogy e célkitűzését sikerült elérni.

Hosszú hetek többszöri kísérlete után a közelmúltban sikerült közös nevezőt találni, s ez némileg pozitívan hat a piacokra, azonban nem képes teljes mértékig orvosolni mindazon károkat, melyeket az eddigi politikai kultúra okozott. Mindazonáltal az események mutatnak néhány jellemzőt, tanulságot mind a magyar, mind a nemzetközi politikára vonatkozóan.

A magyar oldalon egyre inkább mélyülnek az ideológiai törésvonalak, s ez károsan hat a társadalomra. Előbbivel párhuzamosan ugyanis a társadalmi megosztottság is élesedik, a szakadékok az egyes társadalmi rétegek között sokkal kevésbé áthidalhatók, mint ezelőtt. Ebből adódóan nehezebb – politikai értelemben – megszólítani az embereket, és ez még okozhat a politikai elit számára gondokat a következőkben.

Az ellenzéki pártok – tisztelet a kivételnek, amennyiben van – kevésbé hajlanak a kompromisszumra. Ez azért okoz gondot, mert a parlamenti munkájuk függ ettől a jelenben; a választási matematika, politikai kommunikáció és kampánystratégiák értelmében pedig a jövőjük. Másként fogalmazva: változnia kell a politikai kommunikációnak és a pártretorikának, mert más esetben az ellenzék még több szavazót veszít, ami a kormányoldalnak nyilván előnyös, nekik azonban kevésbé.

A szabadságharcosnak titulált politikai gondolkodás – az események fényében legalábbis úgy tűnik – egyelőre nem hozott átütő sikert, ami nem feltétlenül jelent problémát. Néha ugyanis sokkal egyszerűbb, és hosszú távon jó döntésnek bizonyulhat, ha felismerjük a kínálkozó lehetőséget és élünk is vele. Más oldalról közelítve a kérdést ugyanakkor elmondható, hogy vannak szabályok, melyeket nem lehet megkerülni, lépések, melyeket nem lehet kihagyni – így viszont minden a kommunikáción múlik.

A másik szegmens egy központi kérdést helyez előtérbe: a kompromisszumot, és a politikai oldalak egymás közötti kommunikációját. Rövidebben: egy sokkal inkább nyugati típusú politikai kultúrát. Egész egyszerűen azért, mert tőlünk nyugatra ez a trend. Ez ellen lehet szót emelni, de sokkal egyszerűbb a beilleszthető elemeket átvenni, használni, a többi meg idő kérdése…