Túl sok az erdélyi

A Magyartanárok Egyesülete közleményben nehezményezte három erdélyi író bekerülését a Nemzeti Alaptantervbe. Szerintük az illetők inkább nemzeti radikálisnak, mint nemzeti konzervatívnak minősíthetők.

A szervezet Szabó Dezső, Wass Albert és Nyirő József kötelező oktatását kifogásolják a magyarországi iskolákban, indokaik között említik például az írók még viszonylagosan sem egységes tudományos megítélését. Szerintük Wass Albert művei jó esetben lektűrként lehetnének taníthatók, az irodalom határterületeit taglaló fejezetben. Úgy vélik: az erdélyi magyar irodalom kellő és megfelelő súllyal képviselteti magát az anyaországi oktatásban, például Székely János, Dsida Jenő és Sütő András művei által.

Kedves Magyartanárok Egyesülete! Anélkül, hogy egyáltalán hozzászólni merészelnék azon tudományos és egységes, talán kőbe vésett értékítéletekhez, melyeket önök fájón hiányolnak az említett három erdélyi író esetében, engedjenek meg néhány észrevételt.

A Nemzeti alaptanterv, akár a fecskék tavasszal és ősszel, jön-megy, akár a magyar kormányok, akik a tudományosan és egységesen rendszerváltásnak titulált politikai mozzanatot követően váltogatják egymást. Mondhatnánk, ízlések és pofonok… Minden kormány saját szájízére formálta az oktatást vezérlő alapelveket. Kevés olyan, örök értéknek szánt irodalmi téma akadt, melyet érintetlenül hagytak vagy nem indukáltak vitákat körülötte. Még szegény Jókai vagy Mikszáth sem úszta meg „beszólások” nélkül. Bár rajtuk kissé körülményesebb volt aktuálpolitikai fogást találni, azt szemükre vetették, hogy nyelvezetük nehezen vagy egyáltalán nem érthető korunk ifjú titánjai számára, így üdvös lenne mondjuk sms-nyelvezetre fordítani őket, ha egyáltalán oktatásuk feltétlenül szükséges.

A legfrissebb alaptanterv e három „jövevénye” kapcsán önök szerint egyetlen tudományosan egységes, közös vonásukban egyezhetünk meg. Mégpedig abban, hogy „mindhárman antiszemiták voltak”. Tiltakozik tehát az egyesület. Ne keressék őket, főleg ne az interneten, üres oldalt fognak találni címük alatt, jó esetben egy semmitmondó drótposta-elérhetőséget.

Igen, talán igazuk lehet, kiváltképpen az utóbbi két esztendőben mintha túlképviseletet élveznének a határon túli magyarok, nemcsak a honi kultúrában, de a politikában is, lásd például a kultúráért felelős államtitkár személyét. És igen, el kell ismernünk, hogy a párját ritkító erdélyi magyar irodalom, különösen klasszikusnak számító része nagyon nehezen érthető azok számára, akik a művek keletkezésének idején Erdélyben uralkodó általános és nemzetiségi viszonyok ismeretének hiányától szenvednek. Ott, kedves egyesület, ahol az irodalomnak kikerülhetetlen és fontos szerepe volt/van a fennmaradásban, a magyarságtudat életben tartásában, bizony születhettek és születtek is olyan írások, melyeket ma önök nemzeti radikálisnak bélyegezhetnek. Azon túlmenően, hogy a nemzeti radikalizmussal szembeni undoruk indokolatlan, kifogásaik nehezen támaszthatók alá ész- vagy úgynevezett tudományos érvekkel.

Az egyesületet allergiás tüsszögésre irritáló írók egy olyan országban, országrészben alkottak, melyet erőszakkal csatoltak idegen gazdához, legkevésbé saját hibája folytán. Egy országrészben, ahol kirabolni, eltakarítani készültek az évszázados magyar kultúrát, műemlékeinket, felépített gazdaságunkat és gazdagságunkat. Ahol a magyar jelenlétet készültek minden módon eltakarítani. Ahol a magyar identitást kellett minden eszközzel lélegeztetőgépre kapcsolni. A ma oly divatos egyenlőségesdi, a hódítók civilizált tisztelete bizton oda vezetett volna, ahol az egyesületnek már nem kellett volna tudós fejét vakargatni sem Wass Albert, sem Szabó Dezső, sem Nyirő József neve hallatán.

Az erdélyi irodalom maga Erdély s népének történelme. Egy tündérország kincsei és sajátosan értékes szelleme köszön vissza belőle. Irodalom, mely igenis képes volt jó hírünket vinni a világba, nagy embereket adni az összmagyarságnak. És tanúskodni amellett a helytállás mellett, melyre az anyaország által lazán cserbenhagyott erdélyi magyarok, székelyek kényszerültek.

Az egyesület tiltakozása különösen furcsa akkor, amikor Magyarországon iskolás fiamat magyar nyelv és irodalom órán kínai népmesékre tanítják, nemritkán olyan írókkal ismertetik meg, akik ugyan lehetnek a világirodalom részei, de tudományosan egységes értékelésünk legalábbis kétséges.

Érdekes mentalitás köszön vissza az egyesület tiltakozásából: a gondot az jelenti, amit nem mi nyilvánítunk értékké. Mi, valakik, talán Budapestről. Akik talán éppen az erdélyi helytállás példájának fertőző mivoltától tartanak.

Pedig nem kellene. Hiszen fránya globális sárgolyónkon, ha már itthon nem lelünk példát valamire, nyugodtan kérhetünk kölcsön másoktól. Ahol van. Akár egyfajta nemzeti egységre is. Ismerős?

Gondolják önök, hogy akadna francia, angol, olasz, spanyol tanár, aki azért kifogásolná nemzete bármely írójának oktatását, mert az illető véletlenül nem a mostani országhatárokon belül ragadott tollat? Vagy tiltakozna bármely francia, angol, olasz, spanyol egyesület, mely kifakadna afölött, hogy népe költője saját nemzetét mások elé helyezi időnként? Hogy felmutatja ama nemzet értékeit, hogy büszkeségre sarkallja, hogy önbizalmát táplálva erőt akar önteni belé?

Ha önök szerint az erdélyi irodalom Székely János, Dsida Jenő és Sütő András, akkor nem túlzott az erdélyiek által foglalt oldalak száma a tankönyvben. Ellenkezőleg! És talán visszaülhetnének az iskolapadba, ismerkedni a sok-sok többi névvel. Ráférne önökre.

Még az is előfordulhat, hogy kevésbé fogja csípni érzékeny európai szemüket a kifogásolt írók nemzeti elkötelezettsége, ahogyan azoké sem csípi, akiket tapsikolva oktatnak ma is nemzeti elkötelezettségűek, bár nem feltétlenül a magyar nemzet mellett.

Ezek után az igazán felháborító jelenség az, hogy az egyesület bátorkodott Wass Albertet, Szabó Dezsőt vagy éppen Nyirő Józsefet minősíteni. Higgyék el, ők más súlycsoportban „játszanak”. Jóval magasabban, mint ami felérhető egy ilyesféle egyesület számára.

Már ha egyáltalán létezik.