Magyar „nemzeti” matematika

Volt egyszer, hol nem volt a légiesülő határokon túl, a Kárpátok zord bérceinek ölében, a Gyergyói-medence északkeleti részén, 770 méterrel a tengerszint fölött egy szép nagy székely község. Utcái kövét általában 6300 ember koptatta, nem számítva az alkalmi látogatókat.

És volt egyszer, hol nem volt valahol a rómaiak által Pannóniának nevezett síkon, alig néhány satnya méterrel a tengerszint fölött egy város, szétcsúszva túlzottan nagy területen, miként a rónán az gyakran előfordul a városokkal.

Élt abban a városban egy ember, deresedő halántékát négy unoka birizgálta, ha éppen térdén lovagoltatta őket. És kacarásztak az ő láttán, mikor a helyi néptánciskolába ballagott értük nap mint nap.

Ez az ember egyszer gondolt egy nagyot, legalábbis nyugdíjasként méreteset, és úgy határozott, benevezi unokáit egy igazi székelyföldi néptánctáborba. Amúgy is az egész nyári vakáció csak üres téblábolásra ítéli őket, ráadásul nemcsak a legendás Székelyfölddel, igaz székelyekkel ismerkedhetnek, de tanulhatnak vérbő székely néptáncot is, a már unalomig gyakorolt bőgatyás alföldiek mellé. Biztosan hatalmas élmény lesz a gyerkőcöknek!

A néptánctábor, miként minden egyéb kerek e világon, természetesen nincs ingyen. A szervezők nyilván nem csak a szűkebben-tágabban helyiekre számítanak, jól tükrözik ezt a közzétett tarifák is, úgymint:
erdélyiek: 200 lej/fő,
helyiek 100 lej/fő,
magyarországiak 66 euró/fő, szobaigény esetén + 30 euró/fő.

És most jöhet a címben említett magyar „nemzeti” matematika. Az a matematika, melytől gyakran még ma is jeges fuvallat szaladgál hátamon, és gyakran nem értem, hogyan is abszolválhattam iskolai éveimet a számok, képletek meg mindenféle tételek és egyenletek sötét erdejében tökéletesen reményvesztetten bolyongva. Igaz, a „nemzeti” matematika kicsit más, ott a műveleti jelek alapvetően érzelmi vonalakból épülnek.

Miután túllendülünk – amolyan csárdásszerű balettmozdulattal – afölött, hogy ugyan már, atyámfiai, miért kell egyáltalán különbséget tenni a táborba jelentkezők között aszerint, hogy kit honnan szalajtanak a tengerszint fölé 770 méterrel, talán elgondolkodhatunk a szervezők közgazdasági megfontolásain, melyek ugyanazt a tábort ugyanazzal a tartalommal és ellátással más-más penzumért számítják a helyi vagy éppen a magyarországi magyaroknak. Az erdélyi vagy anyaországi atyafi ugyan a díjban tudhatja saját sátrának felállítási jogát, de ha netán stabilabb fedelet szeretne a kis renitens, azért úgyis külön kell fizetnie. Miért ne lehetne akkor egységes a tarifa, és a külön óhajokért mindenki mélyebben kotor majd a zsebébe?

Persze az is lehet, hogy a derék szervezőket csupán modern demokráciáink oly divatossá rágott szólama terelgette a pénzügyek kátyús útján, az esetleges jelentkezők anyagi teherbíró képességét figyelembe véve határozták meg áraikat. És mint köztudomású, vélhetően a tengerszint fölött 770 méterrel is, a magyarországi nemzettestvér kész Eldorádóból érkezik majd, félezer kilométer zötykölődés után, s a néptáncot, speciel a székely csűrdöngölőt kizárólag azért akarja ott, a forrásnál otromba lábaiba verni, hogy kezelje általa a farzsebében állandóan cipelt mázsás pénztárca okozta csípőficamot.

Helyieknek 100 lej, erdélyieknek 200 lej, magyarországiaknak 66 euró, azaz, mai árfolyamon matematikázva 300 lej. Tök ugyanazért!

Utóbbi 300 ropogós új lej nagyjából 20 ezer nem annyira ropogósan új magyar forintnak felel meg. Ami, valljuk be, Magyarországon nem túl nagy vagyon. Egy átlagos autó tankját tölthetjük tele ennyiből, vehetünk körülbelül száz kiló, műanyagból és ki tudja miféle adalékból sütött kenyeret. Egyébként hozzávetőlegesen a magyar minimálbér negyede. Igazán nem sok egy hét táborozásért a Kárpátok zordon bérceinek lábánál, Székelyföldön, borvizek birodalmában, tengerszint fölött olyan rengeteg méterrel.

És, atyámfiai, mi újság ama nemzeti összetartozással? Mármint hogy mi magyarok, egyek, egy nemzet tagjai volnánk, legyünk bárhol e földi világban? Melynek jegyében, nagyon helyesen, jelentős magyar állami támogatások utaznak Pannónia határain túlra ottani magyar szervezeteknek, iskoláknak, gyerekeknek, kultúrának? Függetlenül attól, hogy Budapesttől hány mérföldre vagy tengerszint fölött hány singgel találhatók. És melynek jegyében olcsóbban vonatozhat a magyar vasúton bárki magyarigazolvánnyal, mint egy pesti vagy kecskeméti illető, függetlenül attól, hogy Háromkútról vagy a határmenti Nagyszalontáról rándult át az alföldi hun régióba, a Mátyás-templomot csodálni vagy mindössze palackozott csapvizet beszerezni valamelyik diszkontáruházból.

Én nem tudok számolni, atyámfiai, nekem a zsebszámológép az emberiség legkorszakalkotóbb találmánya, de itt valami mégsincs teljesen rendben.

Hiszen aligha rángatja más „külföldi”, mint magyarországi magyar ama bizonyos istrángot azért, hogy egy székelyföldi néptánctáborban sátorozhasson kerek egyetlen hétig, hogy rossz idő esetén a sportcsarnokban ülhessen az árban foglalt ebédje mellé, hogy magyar tájon, magyar emberek között magyar táncot járjon. S az a magyarországi magyar, akinek fontos mindez, csak jó magyar ember lehet. Ha nem volna az, halovány segédfogalma nem lenne sem néptáncról, sem táborról, sem székelyekről, sem semmiféle zord bércekről.

És annak a jó magyarnak kell háromszoros árat fizetnie!

Talán mégsem vagyunk egyek. Talán a pénz szaga elnyomja még mindig sok magasztos eszme, sok emberi, mondhatnánk akár nemzeti érzés néha-néha ígéretes illatát. Természetesen, atyámfiai, ti ott, messze a tengerszint fölött, ezt sokkal jobban tudjátok.

Frissen tapasztalhattátok, miként porlik olcsó hamuvá minden összetartozásról elrikoltott szólam, midőn magyar a magyarnak feszül. Láthattátok községeitek elöljáróinak választásán, miként harsogja büszkén világgá egyik magyar dicső diadalát a másik magyar fölött. És, oldalra pillantva, láthattátok a sokkal népesebb harmadik fél kaján vigyorát. És láthatjátok, miként feszül magyar a magyarnak, ha véletlenül a Magyarországról érkező s hivatalosan éppen a magyarnak megmaradást szolgáló pénzek elosztását tálalják a nemzeti színben pompázó ebédlőasztalon.

Mégis, miközben dagadó keblek tartják magukat különbnek másoknál, önnön gyarlóságunk kisszerűsége már fel sem tűnik nekünk. Eddig azt hittem, csak Pannóniában van ez így. De most…

A rómaiak által Pannóniának nevezett síkon, alig néhány satnya méterrel tengerszint fölött, a mi deresedő halántékú emberünknek elment a kedve unokái táboroztatásától. És, higgyétek el, nem a részvételi díj miatt. Hanem a részvételi díjak miatt. Mert ameddig lehet 100 lejes magyar, 200 és 300 lejes magyar, addig semmit nem tanultunk rég- és közelmúltbéli bűneinkből. Sem fent, sem lent. Amíg lejjel, forinttal, euróval méricskéljük egymást, addig mi is puszta összegek, számok maradunk, s távoli ábránd csupán az őszinte tekintetek találkozásának melege. És, fájdalom, addig szemernyit sem vagyunk jobbak másoknál.

Pedig szeretnénk azok lenni, nem?