Szíria Barátai

Nemrégiben a francia elnök Szíria barátai elnevezéssel nemzetközi konferenciát szervezett, melyen több mint száz állam képviseltette magát.

Az egyre sürgetőbb megoldáskeresés mellett a párizsi találkozó kiválóan alkalmas volt arra, hogy az elnöki minőségében debütáló Hollande a lehető legszélesebb körben bemutatkozzon a nemzetközi közvélemény előtt, ezzel párhuzamosan ugyanakkor az is látszik – figyelemmel kísérve a konferenciát –, hogy a diplomáciai erőviszonyok némiképp változóban vannak. Kína és Oroszország – melyek véleménye a válságkezelés mikéntjét illetően eltér a többiek álláspontjától – távol maradt a rendezvénytől, eddig csak általuk ismert, számukra nyilvánvaló geopolitikai, geostratégiai okokból, azonban ez a viselkedés nem kis mértékben megosztotta a jelenlévőket. Akárhogy is, a kétnapos, mondhatni maratoni találkozó számos releváns tanulsággal szolgál mindenki számára.

Először is, ha a politikai szimbolikát tekintjük, Hollande elnök demonstrálta, hogy minden lehetséges szempontból megfelel a politikusi hivatás közismert, írott és íratlan kritériumainak. Itt tulajdonképp az okozhat nem kevés fennakadást, hogy a Szíriában jelenleg hatalmon lévő politikai elitből senki nem volt jelen ezen a találkozón, így a hatalomgyakorlók véleményét csak közvetett formában ismerhetjük. Ez két ok miatt jelent fejtörést. Az egyik, hogy a demokratikus átmenet, helyesebben a demokrácia lényege a véleménynyilvánítás szabadsága, vagyis hallgattassék meg a másik fél is. Enélkül a mégoly jól kigondolt, és felépített intézményrendszer sem működik biztos alappal, mert kicsi az egyének belé vetett bizalma. A másik ok a logika vagy stratégia. A nyugati világ célja a demokratikus államberendezkedés felépítése Szíriában, melyhez el kell érni, hogy a jelenlegi politikai elit távozzon a hatalomgyakorlásból. Ezt viszont finoman szólva nehéz kivitelezni akkor, ha az ellenfélnek csak nagy vonalakban ismerjük a gondolatait. Ebből a szempontból nem tekinthető biztos forrásnak semmilyen magas rangú, közeli barát, még akkor sem, ha minden szava azonos a mindenki által ismert tényekkel, mert nem ismerhető a tettének valós mozgatórugója.

A második momentum a szír ellenzék felszólalása a konferencián. Politikai kommunikáció szempontjából mind a külsődleges, mind pedig a tartalmi jegyeket érdekes lesz egyszer majd elemezni, azonban sokkal fontosabb, hogy a mondandót látva bárki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratikus berendezkedésért küzdők nincsenek felkészülve akkora mértékű nemzetközi figyelemre – és annak bármilyen „mellékhatására„ – , mint amilyennel a konferencián szembesülniük kellett. Másként fogalmazva könnyen kialakulhat egyfajta függőségi viszony vagy kiszolgáltatottság, melynek hatásai meglehetősen ambivalens képet mutatnak. Ugyanis az egyik oldalon ott áll, hogy bizonyos alapvető szabályokat – nincs rá jobb terminus – meg kell tanítani mind a leendő szír politikai elitnek, mind pedig a társadalomnak; ezzel szinte egy időben a másik oldalon ott találhatóak a negatívumok, melyek nem az államberendezkedés mivoltából következnek, sokkal inkább a kezdeti instabilitásból, s ezek károsak lehetnek egy e tekintetben fiatal államra nézve, erre is volt már példa a térségben.

A harmadik tanulság, melyet nem árt szem előtt tartani, hogy az elhúzódó elméleti válságkezelés egyre jobban mutatja az erőviszonyok átalakulását. Ez voltaképpen nem jelent semmi világrengető újdonságot, pusztán csak annyit, hogy a közeljövőben várhatóan nagyobb szerep jut majd az igen körültekintően burkolt – jól becsomagolt – politikai lobbitevékenységnek, folyosói diplomáciának, valamint az alternatív megoldásoknak. Vagyis most Szíria kapcsán lényegében az ész és az erő csatázik; mi, kívülállók pedig türelmesen, ám egyre növekvő érdeklődéssel várjuk, hogy a párharcból melyik kerül ki győztesen. Akármelyik lesz is az, annyi szinte bizonyos, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen az így kapott felelősség igen súlyos teher.