Anya, unatkozom!!!

Emlékszünk? Vajon hányszor hallották szüleink ezt a mondatot a szánkból? Az enyém ilyenkor elkezdett ötletelni: fess, rajzolj, bábozz, zongorázz, olvass, menj ki az udvarra, stb. Mi volt erre úgy mindig a válasz? Nincs kedvem.

Azt látom, a mai anyák törik magukat, hogy folyamatosan programot biztosítsanak a gyereknek. Játszóház, zenebölcsi, különórák, nehogy ideje legyen unatkozni csemetéjüknek. Ha pedig épp otthon vannak, a házimunkát a gyerek alvásidejére időzítik, és mindig a gyerek rendelkezésére állnak. Társasoznak, bújócskáznak, bicikliznek, olvasnak. Biztos, hogy így a jó?

Mi van akkor, ha unatkozni hagyjuk a gyerekeket?

Az utóbbi hetekben, kisebbik, másfél éves gyermekem ordítással kezdi a napot, ha reggeli után nem ülök le vele azonnal a földre játszani. De sosem elég belőlem. Hiába nézegetek végig vele három könyvet, rakjuk ki a szobában található összes kirakót, építünk házat és autózunk, amint felállok, ordítás. Mi lesz a reggeli maradványaival? Ki fog ebédet főzni? Ki rakja be a mosást? (Én bizony képtelen vagyok 5-kor felkelni, hogy ezeket elvégezzem, de este 9 után sem vagyok hajlandó nekiállni főzőcskézni.) Mégis csak muszáj felállni, tanulja csak meg a gyerek, hogy első a kötelesség. Ha minden kész, akkor játszhatunk. És mi történik? Még két percig kapaszkodik a lábamba, majd amikor látja, hogy esélye sincs, sarkon fordul és a következő másfél órában színét se látom.

Meggyőződésem, hogy a gyerek kreativitását azzal fejleszthetem, ha nem adom a kezébe a teendők listáját, hanem hagyom, hogy unatkozzon, nagyobb korában is, és amikor már nem bírja tovább a semmittevést, az unalmat, akkor egyszer csak előjön belőle egy ötlet, amit elkezd megvalósítani.

Tegyünk néha semmit!

Egyébként is, kitől tanulja meg a gyerek azt a szót, hogy „unatkozom”?! Na, ugye. Nem a gyerekkel van a baj, hanem velünk. Gondolkodjunk el, mikor voltunk utoljára úgy otthon a hétvégén, hogy „nem csináltunk semmit”? Csak ültünk, beszélgettünk, ebédeltünk, játszottunk, vagy néztük a gyerekeinket, ahogy játszanak. Rég, ugye? Mert ilyenkor szenvedünk attól, hogy már megint nem csinálunk semmi értelmeset! Figyeljük csak meg: miközben mi így „unatkozunk”, gyerekeink vidáman hancúroznak, kergetőznek, építenek, rajzolnak. És egyáltalán nem vágyódnak nyolcvanadszor is a skanzenbe, hanem örülnek, hogy ha éppen van mesélni-vagy kérdeznivalójuk, nem hajtjuk el őket, hanem ráérünk megválaszolni a kérdéseiket. Ő nem szenved attól, hogy épp nincs ötlete semmihez, kicsit üldögél a kanapén, nézi az utcát, majd húsz perc múlva eszébe jut egy játék, és nekilát. Próbáljuk ki, és ne tanítsuk meg nekik ezt az igét: „unatkozom” és talán soha nem is ismerik meg, milyen is az unalom!

Amúgy én szerencsés vagyok, a nagyobb gyerekem megoldja, hogy ne csináljak túl sok programot neki. Ugyanis utál elmenni otthonról. Vagy mondhatnám úgy is, hogy nagyon szeret otthon lenni. Az ovi délig még csak-csak, de hogy délután különórára vigyem? Vagy meglátogassuk a nagymamát, a barátokat hétvégén? Eszembe ne jusson. Legalábbis ne túl sűrűn. Eleinte bosszankodtam ezen. De most már látom, hogy jó ez így.

És amikor attól félek, hogy unatkozni fogunk, akkor gyorsan megnyugtatom magam: nem unatkozunk, hanem a gyermekeim kreativitását fejlesztem!