„És te hogy mondtad el?” Hangzik gyakran a kérdés. Volt egy kedves családi sztorink, középpontjában egy teszttel, ami először negatív lett, majd később a kukába pillantva (ahova épp egy kiszemelt sör kupakját hajítottam volna) nyugtáztam, hogy csak megjelent rajta az a bizonyos második csík is. Az egyszerű közléstől a vicces megoldásokon át egy egész gálaest átfutott az agyamon, aztán végül mégis a mobiltelefon győzött.
Az elmaradt csinnadratta végülis nem hiányzik azóta sem, és nem hiszem, hogy valaha is nagyobb feneket kerítenénk a dolognak, de nem elvetendő az sem, ha valaki alkalmat szervez a nagy esemény bejelentésére. Amit minden esetben illik (illene) megszívlelni, az a másik érzései.
Gondolkodjunk kicsit a párunk fejével
Gondoljunk bele. Még ha nem is tervezzük a gyereket, a testünk jelzéseit már érezhetjük. Valami más lesz, esetleg rosszullétek környékeznek, érzékenyebbek leszünk, finomodik a szaglásunk, vagy épp eltompul, vagy legnyilvánvalóbb esetben egyszerűen elmarad a menstruáció. Amikor ez a pillanat elérkezik, mi még mindig nem szólunk, hiszen mi van, ha csak késik. De lelkileg már készülünk rá, hogy babánk lehet. A női agy többsávosságának hála ez a tudat beépül a mindennapok tevékenységeibe, úgy emelünk, olyat eszünk, úgy gondolunk, úgy tervezünk. Párunk emellett éli az életét, és ha nem taglózzuk le minden tünetünkkel rögtön, akkor ő bizony csak akkor fog szembesülni a tényekkel, amikor eléjük állítjuk őt.
Ilyenkor van szükség egy jó kanál empátiára, hogy megértsük őt és tudjunk picit a fejével gondolkodni. Közöljük úgy, ahogy könnyen megemésztheti, ahogy belőle is a legpozitívabb hatást hozza ki (gondoljunk bele, nekünk hogy esne, ha egy ilyen súlyú tényt tárna elénk). Ez általában azért a személyességhez köthető, és ha nagyon akarjuk, a nagy családnak már bármilyen köntösbe öltöztethetjük a hírt.
Apa szájában landolt a terhességi teszt
Másik vetülete a kérdésnek, a már meglévő gyerek, akiből ezek szerint hamarosan tesó lesz. A mechanizmus hasonló, mint a férj-kérdésnél, hiszen itt is a kizárólagos egyetlenség sérülése merül fel. Míg azonban a férjünknél számíthatunk megértésre (hiszen felnőtt, illetve normál esetben a tervezés is együtt történik), addig a kicsik döntései erősen érzelmi alapon nyugszanak, és gyakran haraggal, féltékenységgel, daccal reagálnak, akkor is, ha egyébként még nem is érinti őket a változás.
Be is vonható persze a gyerek (mert az milyen megható, amikor apuka és kisfia/lánya együtt örülnek a kis jövevénynek), erre vonatkozóan a pálmát az a történet viszi, amikor az anyuka a pozitív tesztet a néhány éves kislányával küldte be apukához, aki a díványon pihent. A feladatot a kislány tökéletesen abszolválta azzal a rutinos hirtelenséggel, hogy a terhességi tesztet beledugta apa szájába.
Hogy is lehet vagy kell ezt csinálni? Talán a legellentmondásosabb megoldás a legcélravezetőbb: ha nagyszerűsége ellenére egyszerűen állunk hozzá. Azzal, hogy természetesen kezeljük, közöljük, mi van, és mi mennyire örülünk neki, és biztosítjuk az apát/ gyereket, hogy mi ettől még őt ugyanúgy szeretjük, sőt, még jobban, és hogy mennyire nagyon (és tényleg nagyon) fontos, hogy ők is segítsenek – ez valószínűleg mindenkiből a legjobbat hozza ki.
