Daloló, „mihaszna” osztály

Létezhet első osztály teljesítménykényszer és különóra nélkül, ahol a diákok dalolnak, táncolnak, kézműveskednek, mellesleg megtanulnak írni-olvasni, mindeközben a szülők nyugodtan hátradőlve asszisztálnak a lelkesítő programokhoz? Éva néni és Kati néni osztályában így zajlott az élet.

Az első osztályban minden eldől – legalábbis ami engem illett, így történt. Hozzám ugyanis egy kedves, mosolygós tanítóm néni lépett oda azon a szeles szeptemberi délelőttön, amikor megkezdtem tanulmányaimat a világ egyik legátlagosabb általános iskolájában. Katicás kitűzőt kaptam, akárcsak a többi osztálytársam. Az ásoknak és a céseknek ilyen nem jutott. Tisztán emlékszem a kétségbeesésre, amit az új közegbe érkezés ténye váltott ki, majd az egész testemen végigfolyó megkönnyebbülésre, amit ez a kedves gesztus, és mosoly adott aznap reggel. És még két éven át... Kati néni, a tanító nénink, és Éva néni, a napközis tanárunk személyében.

Ők ugyanis olyanok voltak, mint két földre szállt tündér a zordon iskola falai között. Mindig mosolygósan és jókedvűen fogadtak minket, a tanulásra nem is emlékszem, csupán arra, hogy rengeteget játszottunk az udvaron, és hogy az iskolapadban egyenesen kellett ülni, meghatározott kéztartással. Sosem veszekedtek, aki rosszalkodott, annak a monogramja felkerült a táblára – ezt azért néha mindannyian kiérdemeltük –, de ha emlékem nem csal, Kati néni csupán egyszer borult ki igazán, amikor Andris nevű osztálytársam nagyon elvetette a sulykot, de akkor is csak rövid időre.

Az első osztály egyébként olyan volt számunkra, mint amilyenről a nagy költők romantikusan mesélnek – mézízű, dalolós, pajkos és komoly egyszerre. A tudás és a lehetőségek végtelen tárháza nemhogy elijesztett, megtáltosított bennünket! Dalolós évek voltak – szó szerint, ugyanis Kati néni népdalokat, néptáncot is tanított nekünk, amit aztán a szülőknek is bemutathattunk. De nem ám egy feszengős előadóest, hanem egy vagány táncház keretében! Az iskola auláját mi díszítettük fel madzagokra aggatott szőlőfürtökkel, hogy aztán alsós-felsős, tanár-szülő együtt ropta, a Kicsiny a hordócska kezdetű nótára, aminek dallama a mai napig a fülembe cseng.

Éva néni aztán mindig készült a délutáni foglalkozásokra valamilyen meglepetéssel. Hol csomózni tanultunk és festegettünk, hol maszkot készítettünk hatalmas papírzacskókból, hol pedig kukoricacsuhéból gyártottunk csudaszép babácskákat. A legnagyobb show az volt, amikor az osztály legalacsonyabb fiúcskáját, Csongort körberajzoltuk – több példányban is –, és aztán a hatalmas papírra került emberi sorminta figuráit az egész osztály hetekig díszíthette. Rengeteget voltunk az udvaron, a szabadban, színcápát játszottunk, és fészkéből kiesett madárfiókákat mentettünk „szabadidőnkben”. Az egyik főműsorunk pedig az volt, amikor saját készítésű kézműves termékeinkből vásárt rendeztünk a szülők számára.

Mondom, az első osztályban eldől minden. Környezetem legnagyobb megrökönyödésére a mai napig szeretek tanulni, szinte mindegy, hogy milyen témakörben. Pedig az első két évemet a fentebb leírt haszontalanságokkal töltöttem. Semmi különóra, nyelvtanulás elsőben, alsóban, mégis meglett a két diploma. Az olvasás szinte a kedvenc elfoglaltságommá vált, és akkor sem jövök zavarba, ha kézzel készített ajándékok, használati tárgyak gyártásáról van szó – környezetem legnagyobb irigységére. Persze ahhoz, hogy mindez így alakult, még rengeteg kiváló tanár segített hozzá, de Éva nénit és Kati nénit mégis a szívem egy különleges csücskében őrzöm a mai napig. És csak reménykedem benne, hogy majd az én gyermekeimnek is akad két ennyire vidám, csupaszív és kreatív, lelkiismeretes tanítónője.

Kati néni, Éva néni, innen is köszönöm!