„A hülyeség és a szeretet között vékony a határmezsgye”

Különbséget kell tenni a szegénység és a nyomor között. Van aki szerint csak úgy lehet jól segíteni valakin, ha egyénre szabottan foglalkozunk vele.

– Az irodájában mindenütt különféle teákat látni, gyűjtőszenvedély?
– Amerre csak járok, mindenhonnan hozok egyet-egyet. A Máltában a befogadás, a vendéglátás alap, ha valaki megjelenik itt – viseljen öltönyt vagy épp szakadt ruhát –, ugyanolyan fogadtatásban részesül, például egy csésze jó teában. Előfordul persze, hogy a tea igazából kávé, és a vendég pluszcsokit is kap mellé.

– Meglepődnek a fogadtatáson?
– Hihetetlen hatása van. Az ide betérő emberek sokszor rossz előfeltevésekkel, feldúltan érkeznek, biztosak abban, hogy el fogják zavarni őket, ezért igencsak meglepődnek, amikor habos kapucsínóval kínáljuk őket. Hoppá, itt vártak engem? A hangulat innentől sokkal oldottabb, közelebb kerülhetünk egymáshoz, megérthetünk valódi problémákat is.

– Mennyire gyakori, hogy éppen itt, a központban keresik önöket? Errefelé nem gyakori a hajléktalan.
– A forgalom nyilván nem akkora, mint például a Miklós utcában, de napi szinten jönnek emberek ide is: a gazdag budai kukák vonzzák a hajléktalanokat. Persze a központnak nem az az elsődleges szerepe, hogy gyakorlati feladatokat lásson el, erre nem feltétlenül itt vagyunk berendezkedve, a hálózatunk országos.

– Miben kérnek segítséget leggyakrabban ma az emberek?
– Ételért ide a legritkább esetben fordulnak, jellemzőbb, hogy valamilyen – sokszor számunkra is – megoldhatatlan problémával találnak meg. Van, aki lakást szeretne, kivenné a gyerekét az állami gondozásból, nem tudja kifizetni az albérletet stb. Gyakori az először jövő, de előfordul a visszajáró is, akiről persze az avatott szem hamar látja, hogy „turista”, aki havonta végigjár mindenkit, akitől valamit remélhet. Van, amikor egy jókor adott 20 ezer forint valakinek megoldja minden gondját, máskor semmi sem elég. Rosszul segíteni bűn: könnyű megúszni, túlbonyolítani, esetleg másban segíteni, mint megtalálni a valódi problémát. A hülyeség és a szeretet között vékony a határmezsgye.

– A válság óta érezhetően többen kérnek segítséget?
– A 2008 végén kirobbant hitelválság újfajta problémákat vetett felszínre, hamar kiderült, hogy nagyobb a baj, mint elsőre látszott. Mi az elejétől nem a lakásválságot láttuk a legfenyegetőbbnek, hanem a nyomában kialakuló családválságot. Amikor az ember először éli át otthona elvesztését, természetesen sokk éri, nem tud elvonatkoztatni ettől a kérdéstől. Ha más tragédiákat is átél – elveszti esetleg családtagját, súlyos betegség jön – ráébred, másodlagos, hogy hol lakik. A jelzálogválságnál a lakás került előtérbe, mindenki csak arra koncentrált, hogyan kell megtartani a lakást. A Hitel-S programunk során arra ébredtünk rá, ha csak erre koncentrálunk, apák fogják elveszíteni apaszerepüket, anyák a magukét és a gyerekek is, egyszóval családválság fenyeget.

– Azért az érthető, ha valaki ragaszkodik az egyetlen vagyonához, akkor is, ha az 35 évig a banké.
– Persze, de a folyamatos fenyegetettségben élés sokkal veszélyesebb, sokkal rombolóbb, mint teszem azt albérletbe költözni. Ha „beszorul” valaki a gondolatba, hogy esélytelen, mert a 9 milliót érő lakásán 15 millió a teher, olyan szinten veszíti el a jövőképét, hogy rámehet a családja. Miközben adott esetben – bár nagy veszteséggel – egészségesen léphetne tovább, és nem 10 évig egy veszett ügyben őrlődne fel.

– A kormány több eszközzel is próbált segíteni ezeken a hiteleseken.
– A kormánynak ez a dolga, kell segíteni központilag, szükség van univerzális megoldásokra, de tisztában kell lenni azzal is, hogy a problémák egyénenként nagyon különbözőek, ezért egyénre szabottan kell kezelni azokat. Vannak esetek, amikor mi is „feltesszük a kezünket”, nem tudunk még csak elkezdeni sem segíteni, sokszor a család maga sem tudja megfogalmazni, mi a probléma. A programban nem egy családról az derült ki, valójában saját maguk okozzák a problémát. Csak egy példa: az édesanya együtt él a még egyetemista korú fiával. Iszonyatos nagy anyagi gondban vannak, nem tudják fizetni a hiteleket, ám sem a többdiplomás anyának, sem a felnőtt gyerekének nem jut eszébe, hogy talán a gyermeknek is el kellene menni dolgozni. Ketten könnyedén megoldhatnák a helyzetet, csak a gyereknek nem fél tízkor, hanem reggel hatkor kellene kelnie és dolgozni menni. Ezt valakinek ki kell mondatni vele. Ki kell szakítani őket a verkliből, amibe beleragadnak, és akkor észreveszik, hogy változtathatnak. Hozzáteszem: tovább ronthat ezen a kormány azon üzenete is, mely azt sejteti, mindenkinek tud segíteni, pedig ez nem lehetséges.

– Megosztják ötleteiket, tapasztalataikat politikusokkal is? A rezsi-előrefizetéses rendszerrel például régóta próbálkoznak, milyen stádiumban van?

– Ezért a rendszerért nem kevesebb, mint hat éve küzdünk, talán most esély nyílhat arra, hogy történjen is valami, kormány előtt van a tervezet, ugyanakkor sajnos egyelőre csak az áramszolgáltatásról születhet döntés. Mindenképp azt szeretnénk, hogy minden rezsi típusú költség esetében előre kelljen fizetni a fogyasztóknak – ahogyan egyébként a tüzelőnek való fáért is sokan teszik. Nem értjük, miért nem így működik, a világon mindenért előre fizetünk, csak a gázért, a villanyért nem? Amikor az üzenetek rosszak, nehéz szociális politikát csinálni. Amikor az egész rendszer adósságkezelésre van beállva, az sehova nem vezet. Ha valakinek ma elszalad a villanyszámlája több 100 ezer forintig, akkor van rá mód, hogy ennek jelentős részét valamilyen adósságkezelő csomagban visszatérítsék. Két év múlva megteszi ugyanezt, elérheti, hogy akár féláron kapja az energiát, amiért adott esetben a szomszéd nyugdíjas néni a szájától vonja meg a falatot, mert neki az az első. A törvény ezt megengedi, de ettől még nem igazságos. Azért ne támogassunk senkit, mert eladósodott, támogassuk azért, mert beteg, fogyatékos vagy nagycsaládos.

– Ha az utóbbi kérdésben lassan is őrölnek a törvényhozás malmai, lassúsággal éppen nem vádolható a kormánynak az a legutóbbi döntése, amellyel betiltotta a nyerőgépeket. Ezzel egyet tud érteni?
– Ha általánosságban beszélünk a szenvedélybetegségről, azt önmagában tiltással nem lehet kezelni. A nyerőgépek esetében azonban teljesen egyet tudok érteni, örülök a döntésnek,. Figyelembe véve, mekkora pénz van ebben az ágazatban, igazán bátor lépés volt. Tarnabodon a Befogadó Falu Programunkkal évek óta jelen vagyunk. Azt vettük észre, hogy a gyerekek a suli után tömegesen vonulnak a kocsmába, és ennek csak az egyik oka volt, hogy otthon nem fűtöttek. Mentek, mert ott meleg volt, de volt vele együtt cigifüst, csocsó és nyerőgép is. Nem kell ragozni, hogy ez mekkora veszély. Ezen a kis helyen meg tudtuk oldani, hogy szőröstül-bőröstül kivásároltuk a kocsmát, és csináltunk helyette egy reggeltől késő estig fűtött gyerekházat. Elég, ha az ember egyszer lát egy vesztest görnyedni a nyerőgép fölött, megérti, hogy ezt így nem lehet.

– Nem hasonlít ez egy kicsit a hajléktalanok utcai bírságolásához? Nem egy látszatintézkedésről van szó, ami csak illegális helyekre tereli a hasonlókat?
– Szerintem a legtöbben nem mennének ilyen helyekre. A dohányosok zárt helyekről való kitiltását is kétkedve fogadtam, de itt, a saját munkahelyemen látom, hogy sokan valóban inkább leteszik a folyamatos kijárogatás helyett. Ez jó.

– A hitelválságon, a munkalehetőségek szűkülésén túl más nehézségei is adódhatnak a családoknak, az alacsony keresetűek például ma nem, vagy nem teljes egészében tudják kihasználni a családi adókedvezményt. Jól van ez így?
– Bevallom, sosem voltam nagy barátja a családi adókedvezménynek, ugyanakkor a szándékot értem. Az adókedvezményt nehezen tudom szociálpolitikai eszköznek tekinteni, hiszen mögötte sokkal inkább valamiféle gazdaságpolitikai elképzelés van. Az üzenete, hogy bizony szülessen több gyermek azokba a családokba is, ahol majd iskoláztatni is tudják őket. Ez nem vitás, hogy a középosztály megerősítését jelenti. Lehet ezzel vitatkozni, de ez az eszköz erre a célra feltehetően jó.

Jogos kérdés ugyanakkor, hogy adott esetben egy háromgyermekes pedagógus házaspár hogyan kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem tudja kihasználni a kedvezményeket. Hiszen ha az anya gyesre megy, az apa nem fogja tudni kihasználni a keresete miatt a kedvezmény egészét. Ez nem jó, szükséges lenne ezen segíteni.
Mindennél azonban sokkal súlyosabb, drámaibb kérdése az országnak, hogy mi történik azokkal a gyermekekkel, akik megszületnek, ám teljesen esélytelennek nőnek fel. Ezen a területen tagadhatatlan, hogy forráskivonás történik. Ez a Máltai Szeretetszolgálatot is érinti, hiszen éppen ezen a területen tesszük a legnagyobb erőfeszítéseinket, nyolc kistérség 251 településén.

– Ha ön most is kormányzati tisztségben lenne, nem mondana le, mint tette ezt 2007-ben?
– A mi mindenkori feladatunk a javaslatok megfogalmazása. Borzasztó nehéz kérdés, hogy a hatalommal milyen viszonyt alakítson ki az ember, függetlenül attól, hány barátja van innen vagy onnan. Mi – és ez Imre atya alapvető törekvése volt – minden időben javaslatokat teszünk. Alapvetően ma azért harcolunk, hogy meg tudjuk végre különböztetni a szegénységet és a nyomort. Nevezhetjük mélyszegénységnek is, teljesen mindegy, ezek csak szavak. Az összes felzárkóztató programunk azon bukik, hogy nem mondjuk ki: ahol 50 százalék feletti a munkanélküliség, ahol nincs elegendő bölcsőde, ahol a gyerekek nem járnak iskolába, ott semmilyen más fejlesztés nem történhet, amíg ezeket nem orvosolták. Tilos szép szökőkutat és főteret építeni, amíg ezeket nem rendeztük. Tíz gyerekből kettő nem látja a táblát, a tetvesség visszafordíthatatlan, a gyógykezelésre való esélytelenség minden képzeletet felülmúl, és valójában éhezés van, ami teljességgel indokolhatatlan. Nem szegénység, hanem nyomor van, ami nagy különbség: mi ezzel állunk szembe nap mint nap.

– Van romastratégiánk, felzárkóztató programok, még az egyik kereskedelmi csatorna népszerű műsorában is gyűjtöttek pénzt az elesetteknek.
– Van ma Magyarországon 300-500 olyan kistelepülés, amely nem tud maga megbirkózni a feladataival. Nem látjuk sajnos azokat az eszközöket, még a javaslatokat sem, hogy ez jobbra fordulna. És ez nem a kormánnyal szembeni kritika, hiszen a céljaink közösek, de az eszközök valahogy nem érnek a megfelelő helyekre. Az uniós források felhasználása egyszerűen rossz. Ha van egy családom, ahol a gyerekek éheznek, a család pénzhez jut és az apa motorkerékpárt vásárol, akkor mi kezdeményezzük a gyerekek elvételét, vagyis az apát megfosztják apai hatalmától. Van nagyváros Magyarországon, ahol másfél milliárdot költöttek a cigánytelepen csatornázásra, pedig a víz sincs bevezetve. Ezek bűnök. Lehet digitális táblákat venni egy iskolába, de ha az osztályból több gyerek nem látja a rendeset sem, mert nincsen szemüvege, akkor ez is hasonló kategória.

– Ezekben a térségekben a legnagyobb a cigány–magyar probléma, lehet-e egységes programot alkotni sok, ennyire különböző helyen?
– Programot lehet alkotni, megmenteni viszont ezeket a településeket sem kistérségi, sem regionális, hanem egyedi programokkal lehet. Valakinek fel kell vállalnia, hogy úgy kutassa meg ezeket a helyeket, hogy a végén ne egy adathalmaz, ne egy statisztika keletkezzen, hanem megoldási terv minden egyes esetben. Diagnózisalapú megoldás kell, ahol a legsúlyosabb problémára költünk először. Nem tudom elfogadni, hogy az unió nem engedné meg, hogy a mostaninál rugalmasabban használhassuk az erre egyébként rendelkezésre álló forrásokat. Most ugyanis évekre előre meg kell mondanunk, mire fogunk költeni, noha az ilyen helyeken néha hetente változik a tennivaló, a leszakadás megfordításához pedig nem 2-3, hanem 20-30 év szükséges. Tarnabodon a 9. évet tapossuk, most kezdenek mutatkozni az első eredmények.

– A problémának mekkora részét képezi a cigány–magyar ellentét?
– Az általam említett gondoknak éppen semmi köze a cigánysághoz. Nem az a kérdés például a szegregáció esetében, cigány vagy-e vagy sem, hanem az például, hogy büdös vagy-e vagy sem. Tudom, hogy még a szó is csúnya, de fogadjuk már el, hogy egy gyerek nem gondolkodik bőrszínben, nem szegregál, egyszerűen rosszul érzi magát, ha büdös gyerekkel kell lennie, ezért elkerüli, nem szereti. Lehetővé kell tenni, hogy minden gyerek hozzájuthasson élelemhez, tiszta ruhához, megfürödhessen, vagy szemüveget kaphasson, ha szüksége van rá. Ezeket a kérdéseket cigányozás nélkül kell rendezni, mert nincs köze hozzá. Rá kell ébrednünk, ha az egyre növekvő leszakadó népesség nem tud velünk jönni, fejlődni, le fog húzni mindannyiunkat. Lesz 1 millió eltartani való emberünk, aki nem pusztán szegény, hanem a létezés peremén egyensúlyoz, nyomorog.

És ebben az az ijesztő, hogy amíg egy szegény ember a hiányok ellenére kemény munkával megteremtheti a holnapot, van jövője, addig a nyomorban nincs meg ez a „képesség”. Ott elveszik a remény, teljes a kilátástalanság, mert nincs jövőkép.