A korbácstól a simogatásig – Gyermekkép a történelemben

Talán nem is gondolnánk, milyen hatalmas fordulatot vett a gyerekek helye a társadalomban az elmúlt évszázadok során.

Minifelnőttek

A gyermekképpel, a gyermekkor fogalmával, a gyerek mint a felnőttektől különböző ember koncepciójával kapcsolatban két nagy irányzatot ismerünk. Az egyik Philippe Ariés történészé, aki szerint a gyerekek felé fordulás csupán a középkor végén, az újkor elején jelenik meg, s egészen addig a gyerekeket csupán kicsiny felnőtteknek tekintik, a magas gyerekhalálozási arány miatt pedig az anyák nemigen alakítanak ki szoros viszonyt saját gyerekeikkel. A másik felfogás Shulamith Sharar nevéhez fűződik, aki viszont úgy vélte, a gyermekkor már egészen korai történelmi időszakokban is élesen elkülönült a felnőttkortól.

Nos bárkinek is legyen igaza, annyi bizonyos, hogy – mint azt Pukánszky Béla A gyermekkor története című írásában közreadja – egészen a Kr. u. IV. századig nem számított főbenjáró bűnnek a gyermekgyilkosság, s társadalmilag elfogadott volt, hogy az anyák nemkívánatos utódaikat saját kezűleg pusztítsák el, illetve tegyék ki az erdőbe vagy az utcára. Ez így ment egészen 374-ig, amikortól már egyházilag tiltották az ilyen szörnyű cselekedeteket (bár a szokás nagyon sokáig illegálisan is tovább élt, nem beszélve a rengeteg balesetből, figyelmetlenségből adódó tragédiákról). Mégis, egyfajta menedéket jelentett a kisbabák számára, hogy az egyház egy későbbi határozatban elrendelte: a kitett gyerekeket fel kell nevelni a kolostoroknak. A VIII. század végén – ugyancsak egyházi kezdeményezésre – megnyílt Milánóban az első árvaház is, amelyet sok másik követett. A IX. században már egyre több istentiszteleten emlékeztettek a papok arra a tényre,  hogy a gyerekek több gondoskodást, figyelmet érdemelnek, hiszen Isten teremtményei.

Érdemes néhány, a XIII. század előtt keletkezett festményt megnézni: hiába keresnénk, gyermekarcú gyermeket nemigen találunk. Ha vannak is kicsik a képen, ők inkább olyan felnőttnek tűnnek, akik csupán testmagasságukban különböznek a felnőttektől, s ez az ábrázolás jól mutatja: a gyerekeket csupán miniatűr felnőtteknek tekintették, akik öt-hat éves koruktól már beléptek a „nagyok” társadalmába, s úgy nőttek fel, hogy mindent tudtak születésről és halálról, testiségről, szerelemről és erőszakról. Csak hogy egy példát említsünk Polcz Alaine egyik könyvéből: Árpádházi Szent Erzsébetet négyévesen adták férjhez, 14 évesen már asszony volt, 21 éves korára pedig öt gyermek édesanyja. Az átlagéletkor az ókorban és a középkorban nagyjából 36 év, a húszas éveik végére a nők öregnek számítottak, s negyven évesen általában minden felnőtt visszavonult a munkától, nem sokkal később pedig már el is távozott az élők közül.

A verés csak jót tehet

A kereszténység terjedése mindenképpen pozitívan befolyásolta a gyerekekkel kapcsolatos véleményeket, hiszen egyre több olyan nézet született, amely a gyermeket az ártatlanság, a tisztaság, a naivitás és formálhatóság fogalmával kapcsolta össze. Ez a tény azonban nem változtatott a testi fenyítés preferálásának gyakorlatán: már csecsemőkortól elvárták az engedelmességet, és a legkisebb ellenállás, illetve nem megfelelő viselkedés is indokolttá tehette a verést. A fizikai fenyítés a legszegényebb családoktól az uralkodó osztályig minden társadalmi rétegben elfogadott, mindennapos gyakorlat volt, s sokszor tragédiával végződött. A „ha kíméled a pálcát, elkényezteted a gyereket”, valamint a „ki a vesszőt kíméli, gyermekét nem szereti” elmélet egészen a XVIII. századig élt, pedig Szent Anzelm canterbury érsek már a XI. század végén rámutatott: a gyerekek is Isten teremtményei, emberek, akik éreznek. A köztudatban azonban fontosabb volt az az elv, hogy mivel a gyerek tökéletlen, minden percében alá kell rendelnie magát a felnőttek akaratának. A verés mértékét és módját nem szabályozták, mert úgy vélték: mindenképpen hasznára válik a gyerekeknek, amennyiben nem halnak bele...

Balesetek, tragédiák

S ha már a halálról beszélünk: noha természetesen a szülőknek fájt gyermekeik elvesztése, mind az elmúláshoz való, a maitól gyökeresen különböző hozzáállás, mind a rendkívül magas gyerekhalandóság hozzájárult ahhoz, hogy a gyerekek elpusztulása ne jelentsen tragédiát. Nyugat-Európában minden negyedik kisgyerek meghalt azelőtt, hogy elérte volna az egyéves kort, csupán minden második élte meg a tizedik életévét, s – tegyük hozzá – ehhez nemcsak a higiénia és a megfelelő orvosi ellátás teljes hiánya, hanem a szülők figyelmetlensége is komolyan hozzájárult. Évszázadokig tartotta magát az a hit, hogy a gyerekeket szorosan pólyába kell bugyolálni. Sok kisbaba egyszerűen megfulladt így, másokat leejtettek, vagy egyedül hagytak, s baleset áldozatai lettek, megint mások pedig a nyugtatóként alkalmazott ópiumos oldatoktól távoztak a földi létből.

A rendkívül vallásos középkorban jellemző volt az úgynevezett atavisztikus gondolkodásmód: a gyerekere már csak azért sem vigyáztak különösebben, mert úgy vélték, ha életben kell maradnia, Isten úgyis megóvja a bajtól. A középkorban a gyerekeknek nem volt szoros kapcsolatuk a szüleikkel: a módosabbak csemetéit dajkák nevelték, a szegényebbek ugyan otthon nevelkedtek, de amint lehetett, elküldték őket szolgálni, a gazdagabbakat pedig kolostorokba, iskolákba adták.

Fény és árnyék

A XV–XVI. századtól kezdve lassan megkezdődött a gyermeke felé fordulás, bár a szigor továbbra sem enyhült a gyereknevelési módszereket illetően. Míg Erasmus és több moralista szerző már érezhetően azt javasolja, a gyerekeket óvni kell a felnőttek világának durvaságaitól, a tudás és erények átadása a formálandó lelkekbe tulajdonképpen még nem ismerte a szeretve gondozás fogalmát. Ráadásul a reformáció rendkívül szigorúan, ellentmondást nem tűrően fektette le a gyereknevelés szabályait. Maga Luther úgy vélte, a gyerek eredendően rossz, romlott lélekkel születik, éppen ezért valójában kötelező verni őt, mivel csak ezáltal menthető meg lelke a pokol tüzétől. „Jobban szeretnék egy halott gyereket, mint egy engedetlent”, mondta a reformáció atyja..

A felvilágosodás kora jelentős változásokat hozott a gyereknevelést illetően. A XVII. században jelent meg John Locke filozófus nagy hatású könyve, a Gondolatok a nevelésről, amely már azt javasolja, a gyerekeknek szükségük van játékokra, és azt sugallja: minden gyermekben ott van az érték, a zsenialitás lehetősége. Locke könyve mintegy fél évszázadik megtartotta első helyét a nevelési könyvek „népszerűségi listáján”, egészen Rousseau Emil, avagy a nevelésről című munkájának megjelenéséig (1762). Rousseau úgy vélte, Locke túlságosan a szülőkre helyezte a hangsúlyt, ő viszont valóban az első igazán gyermekközpontú gondolkodó volt. „Ne érvelj, ne magyarázz! Hagyd, hogy a gyerek maga tanuljon a természettől!” – írta. Ettől kezdve a gyermek nem csupán az ártatlanság megtestesítője volt, hanem olyasvalaki, akitől a felnőttek is tanulhatnak igazság és szépség terén.

„A természet azt akarja, hogy a gyermek gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne.” Talán ez az egyik kulcsmondata az Emilnek, hiszen gyökeresen és visszavonhatatlanul elutasít mindent, amit addig a gyerekről, a gyerekkorról gondoltak. S noha művét utópisztikusnak tartja a pedagógia, mégis mérföldkőnek számít a gyermekről alkotott gondolkodás megváltoztatásában. Olyannyira, hogy tőle eredeztethetjük azt a tételt, miszerint az öröklött és a belénk nevelt dolgok együtt formálják személyiségünket.
Ugyanakkor, miközben a figyelem egyre inkább a gyermeki lélekre, a gyermek természetére, viselkedésére irányult, tehát középpontba került az oly sokáig háttérbe szorított gyermekkor, mint az emberi élet egy jelentős szakasza, eközben a gyerekek fokozatosan kiszorultak a felnőttek világából, s ami egykor természetes közegük volt, az egyre inkább egy elérhetetlen, számukra tiltott szelete lett az életüknek. S az is fontos, hogy a felnőttek továbbra sem a gyermekek igényeit kívánták tiszteletben tartani, csupán úgy szemlélték őket, mint a természetes naivitás forrását, amelyet a felnőtteknek kell irányítani, természetesen úgy, hogy a gyermek eközben feltétlenül engedelmeskedik.
A kettősség más téren is megfigyelhető volt: miközben az új ideológia szerint a felnőttek mindent megtettek, hogy a gyerekeket távol tartsák a világtól, s amilyen hamar csak lehet, zárt – lehetőleg egyházi – iskolába adják őket, ugyanakkor elvárták tőlük, hogy nagyon gyorsan éretté és felnőtté váljanak, miközben a felnőtt világból egyre kevesebbet tapasztalhattak.

Veréssel a tisztaságért?

Persze azért ne feledjük el, hogy magával a törekvéssel, hogy minél több gyermek szerezhessen legalább alapfokú ismereteket semmi baj nem volt, azzal azonban már sokkal inkább, hogy a bentlakásos iskolákban – például a középfokú intézményekben – a tanárok milyen módszereket alkalmaztak a gyerekek feletti teljes kontroll elérése érdekében. A legtöbb iskolában ugyanis teljesen elfogadott volt a testi fenyítés, aminek célja az volt, hogy a pedagógus felnőttet faragjon a gyerekből. Ekkor tehát még nem figyelnek az ártatlan gyermeki lélek sérülékenységére, csupán egy minél hamarabb megtörendő embert látnak benne, ami meglehetősen ellentmondásos gondolkodás, hiszen eközben ott élt az eredendően tiszta gyermek mítosza, aki éppen azáltal veszti el ártatlanságát, hogy belép a felnőttek közé... Testi fenyítés egyébként nem csak rossz magaviseletért járt, hanem egy-egy hibás válaszért, vagy akár azért is, mert a tanuló meg mert szólalni anyanyelvén olyan intézményben, ahol mindenki csak latinul beszélhetett.

Felesleges gyerekek

Ami a gyermek családban elfoglalt helyét illeti, mindazon változások ellenére, amit fent leírtunk, a XVIII. században még mindig jellemző volt, hogy az újszülötteket dajkaságba adták, mivel a csecsemőgyilkosság bűnnek számított, s az anyák a nemkívánt gyermekektől sokszor így „szabadultak meg”. Elisabeth Badinter francia történész szerint a dajkaságba adás egyfajta „rejtett gyermekgyilkossági” módszer volt, hiszen az anyák mindenféle óvintézkedés nélkül adták oda gyermekeiket a dajkáknak, akik sokszor öt-hat gyereket is elvállaltak, s ha időközben a dajka otthonáig vezető, sokszor igencsak hosszú úton lepottyant egy-egy, a szekérre vagy kocsira feldobott csecsemő, azt senki nem vette észre.

Középpontban: a gyerek

A XIX. század egyik legnagyobb „vívmánya” a polgári család kialakulása, amely már nukleárisnak számít: a korábbi korokkal ellentétben nem él együtt több generáció. Az apától egyre inkább elvárja a társadalom, hogy utódait az önállóság szellemében nevelje, miközben az anyák, akik maguk is gyakran sajátítják el az írás-olvasás képességét, fontosnak tartják, hogy gyermekük tanuljon akár úgy, hogy ők maguk tanítják őket.
Fokozatosan megjelenik a gyermekszoba, amely eleinte általában csak egy sötét, szűk kamrácska, de ahogy a gyermek mindinkább a társadalom középpontjába kerül, úgy növekszik, világosodik ez a helyiség. Kialakul a gyermekvilágra épülő játék- és bútoripar, van már külön gyermekágy és gyermekirodalom. A családok egyre nagyobb figyelemmel és több érzelemmel fordulnak utódaik felé, és fontossá válik az is, hogy a gyerekek minél kevesebb megrázkódtatás, fájdalom árán érjék el a felnőttkort.
A XX. századtól kezdve döbbenetes gyorsasággal fejlődik a gyermekpszichológia, a gyermekgyógyászat, s végre külön, felülről szerveződő védelmet kapnak a gyerekek a gyermekvédelem intézményrendszerének kialakulásával. A szülők egyre inkább figyelembe veszik nem csak a gyermekkor, mint különleges életszakasz sajátosságait, de saját gyermekeik egyéniségét is. A fizikai fenyítés lassan elutasítandó nevelési móddá válik.