Újrajátszott átkok – Van kiút?

Hányszor gondolkodtunk már el azon, vajon miért történik velünk időről időre hasonló típusú – sokszor rossz – dolog? Hogy miért éppen egy bizonyos férfi- vagy nőtípushoz vonzódunk?

– Mi motiválta, hogy meg akarja ismerni, mi áll az életünkben felismert vagy fel nem ismert ismétlődések hátterében? Miért vállalta ezt a rendkívül nehéz utat?
– Amikor annak idején megéreztem a késztetést, nem tudtam, hogy hová vezet ez az út. Édesanyám tizenharmadik gyermeke vagyok. Születésemnél csont-tbc-vel és rákkal diagnosztizálták őt, szülés után 39,5 kilogramm volt. Anyám egészségi állapota miatt hathetesen intézetbe kerültem, ahol rengeteg fájdalom, szenvedés, trauma ért. Az 50-es években tízből hét gyerek elpusztult az árvaházakban, csecsemőotthonokban. Ráadásul az intézeti gyerekek nem hiszik el, hogy szükség van rájuk, és tudatosan vagy tudat alatt, de felteszik maguknak a kérdést, van-e joguk élni. Egy idő után rá akartam jönni, hogy én miért nem haltam meg, hogy van-e létjogosultságom. Véletlenül maradtam életben, vagy megküzdöttem érte? Akkor még azt hittem, vannak véletlenek És ahogy ezt kutattam, egyre inkább kiderült számomra, hogy nagyon sok olyan tényező van egy ember életében, amely meghatározza, mi a dolga, mi a sorsa, minek a mentén alakul az élete. Hatodikban a fizikatanárom mesélt a relativitáselméletről, ami számomra sorsfordító volt. Azt gondoltam, ha Einstein ilyen nagy dolgot hagyott az emberiségre, nekem is le kell valamit tennem az asztalra, s ha már Einstein a fizikai világgal foglalkozott, én elhatároztam, hogy addig járom az utamat, amíg meg nem találom, mi az oka a szenvedés életben maradásának.

– Hogyan került ki az állami gondozásból?
– Amikor megfogalmazódott bennem, hogy mi a feladatom, elkezdtem küzdeni azért, hogy elhagyhassam az intézetet. Tizenöt és fél évesen hamisítottam egy levelet: édesanyám nevében írtam a gyámhatóságnak, hogy kikerüljek az állami gondozásból. Azt azért tudni kell rólam, hogy iszonyúan diszlexiás és diszgráfiás vagyok. Tehát a gyámhatóságnak hat osztályt végzett, intézeti gyerekként írtam kérvényt, a levél tömve volt helyesírási hibával, de azért bal kézzel írtam alá, nehogy észrevegyék, hogy nem anyám írta. És erre a levélre kiadtak. Hazamentem, és feltettem anyámnak a kérdést, hogy miért kerültem be az intézetbe. Voltak pillanatok, hogy vádolás nélkül szóltam hozzá, és akkor néha elmondott dolgokat. Az intézetben rengeteget gondolkozik az ember – vagy elpusztul, legalábbis lelkileg. Sokat segített Villon: 16 évesen azt kántáltam: „Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem. Mint írva áll Vegetiusnak, a bölcs rómainak művében, másképp megcsaljuk önmagunkat.” Aztán meghalt a kisfiam leukémiában, és azt nagyon nehezen viseltem. Akkor iszonyúan pörlekedtem Istennel, és belevetettem magam abba, hogy megtudjam, mi a lelki háttere a leukémia kialakulásának. Amikor megértettem, az rettenetes volt. Ilyen események mentén alakult ki bennem a dolgok gyökerének megtalálására való törekvés.

– Mikor kezdte érezni, hogy összeállnak a kirakó darabjai?
– 1979–80 körül volt egy felismerésem, amikor rájöttem, hogy a sejtjeink mindenre emlékeznek. A spermiumnak és a petesejtnek is van memóriája. Aztán egy éjszaka, egészen pontosan 1985. december 29-én 23.15-kor a klinikai halál állapotába kerültem. Majdnem négy percig lebegtem a két lét között, és akkor, ott leesett a tantusz. Otthagytam az intézetet, ahol dolgoztam, elmentem ácsnak, mert mindent át akartam gondolni, összerakni, és ezt csak olyan munka közben tudtam, ahol nincs rivalizálás, ahol nem kell vitatkozni molekulákról, sejtekről.

– És most jobb?
– Nem, most elkeserítő. Amióta megjelent a könyv, rettegek, mert rengeteg a még sokkal jobban tisztázandó kérdés, és minden szónak nagyon komoly súlya van. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy egy adott kérdésre az emberiség megkapja a választ. Én úgy érzem, megbeszéltem Istennel, hogy ennyit elbírok, ennyit talán át tudok adni. A múlttól nem tudjuk magunkat megvédeni, egy mondat, egy szó, egy enzim, egy molekula elég ahhoz, hogy bevésődjön és ismétlődni kezdjen ugyanaz a helyzet. És nagyon nehéz rendet tenni. Ha én Martens bakanccsal sípcsonton rúgok valakit, akinek felszakad a bőre, eltörik a lába, az jól látható ok-okozati összefüggés. De a lelki sérüléseket nem akarjuk elfogadni, nem akarunk velük szembenézni. Rengeteg bennünk a félelem, a fájdalom, a bűntudat, a szégyen, a titkolózás. És vannak olyan traumák, amiken nem segít sem a műtét, sem a lelki szembesülés. Egy olyan mondat, hogy „Minek szültelek meg téged?” beleég a csontokba, a sejtekbe, és azt szinte lehetetlen onnan kikaparni.