A vezetés kapkodva próbált valamit kitalálni, így enyhítettek a szigoron: 1956-ban, átesve a ló túloldalára, legalizálták az abortuszt, amitől azonnal ötvenszeresére nőtt a korábban legálisan engedélyezett terhességmegszakítások száma. Az elkövetkező másfél évtizedben a születésszám drámai mélypontra zuhant: 1957–66 között 1 642 417 abortuszt végeztek, azaz évente 150-200 ezret. Volt olyan év, amikor a több mint kétszázezer abortuszra csupán 154 ezer születés jutott. Tulajdonképpen a terhességmegszakítás teljesen elfogadott, mindennapos eszköze lett a családtervezésnek: 1970-re minden második magzat abortusz áldozata lett.
A szülési kedv ilyen mértékű hiányának több oka is lehetett. Egyrészt nem volt biztosítva a megfelelő mennyiségű lakás, másrészt a nőknek „felszabadításuk” következtében munkába kellett állniuk, tehát valójában az „örüljetek, nők, dolgozhattok, ti is tehettek országunk felvirágoztatásáért” ideológia élesen szemben állt a „tessék gyereket szülni” paranccsal.
Az abortuszok elképesztően magas száma csupán a fogamzásgátlók bevezetésével kezdett csökkenni a hetvenes évek közepén. Ekkorra ismét szigorítani kezdték az abortusszal kapcsolatos rendelkezéseket, s létrehozták az abortuszbizottságokat, amelyek egészen 1987 januárjáig működtek azzal a céllal, hogy megalázó kérdések során keresztül igyekezzenek eltéríteni az eléjük járuló „megesett” nőket szándékuktól.
Bár pontos adatok nincsenek – nem is lehetnek – arról, hány magzat életét vették el a szocializmusban, becslések ötmillióra teszik ezeknek a meg nem született gyerekeknek a számát.
