Guiju – a halott város

Van egy hely Kínában, ami gyakorlatilag a nyugati világ elektronikus hulladéklerakója. És itt a legmagasabb az ólommérgezésben szenvedő gyerekek aránya is.

A dél-kelet-kínai Guiju virágzó vállalkozásokkal van tele, amelyek egytől egyig azzal foglalkoznak, hogy kinyerjék a hozzájuk érkező évi háromezer tonna kidobott számítógépből, mobiltelefonból, akkumulátorból és más elektronikus szerkezetből az ólmot, a rezet, az aranyat és más értékes fémeket. A fejlett országok azért választják ezt a megoldást, mert még mindig olcsóbb ilyen messzire elszállíttatni az e-szemetet, mint a rendkívül szigorú környezet- és egészségvédelmi szabályok betartásával helyben feldolgozni azokat. Guijuban ugyanis a környezetvédelem fogalma ismeretlen, az egészség- munkaügyi előírásokról nem is beszélve. S bár annak ellenére, hogy az e-szemét importálása 1996 óta illegális Kínában, a valóságban az elektronikus hulladék feltartóztathatatlanul hömpölyög az országba.

Ha valamitől, attól biztos nem kell tartaniuk a Guijuban lakóknak, hogy egyszer csak kifogynának alapanyagból: csak az Egyesült Államokban napi 130 ezer számítógépet dobnak ki naponta. Évente százmillió mobil kerül a kukába. Guijuban minden eladhatót, kiszedhetőt, értékeset kiszednek a szemétből, a maradékot pedig városszerte egyszerűen meggyújtják az utcán. Máglyán ég a műanyag, a festék, a gumi. A szél, az eső széthordja az elképesztő mennyiségű hulladékot, aminek következtében Guiyunak már nincs ivóvize. A folyók, patakok feketék és mérgezőek. Az élővilág rég kihalt. A lakóknak kamionnal kell szállítani a vizet. A földben nem terem meg semmi, a levegő is rettentő szennyezett. A gyerekek és a felnőttek pedig egytől egyig ólommérgezésben szenvednek.

Ráadásul szó sincs arról, hogy a dolgozók reggel bemennének egy munkahelyre, este pedig hazatérnének otthonukba: a szemétkupacok körbeveszik a házakat, ott vannak az udvarokon, a szobákban, mindenütt. A dolgozók reggel leguggolnak valamelyik halom drót, telefon, számítógép mellé egy fogóval a kezükben, tizenhat órával később pedig lefekszenek az ágyukba.

Bármit is vizsgáltak itt a különböző szakértő szervezetek, semmi biztatót nem találtak. A porszemcsék ólmot, cinket, nikkelt és rezet tartalmaznak, s mindez bekerül az ételbe is. A gyerekek különösen veszélyeztetettek, különösen a hat évesnél kisebbek. Az ólom jelenléte szervezetükben komoly agykárosodást, mentális és fizikai rendellenességeket okoz, többek között vakságot, figyelem- és viselkedészavart, egy idő után pedig halálhoz vezet. Rendkívül magas a vetélések száma is.

„A levegő annyira rossz, hogy fáj tőle a tüdőm. Állandóan köhögök”, mondja egy munkás. „Abbahagyni viszont nem akarom a munkát, mert sok pénzt kapok érte.”

Az ólommérgezés következtében a gyerekek elvesztik étvágyukat, fogyni kezdenek, állandóan fáradtak, gyomorfájdalmakra, görcsökre panaszkodnak, hánynak, egyre kevésbé tudnak koncentrálni. A felnőtteknél magas vérnyomás, romló mentális funkciók jelentkeznek, extrém fájdalmak vagy zsibbadás lép fel, egyre gyakoribbak a memóriazavarok, a hangulatingadozások, a termékenységi problémák és természetesen a rák. Az ólom megtámadja a veséket és az idegrendszert is.

Mindez azonban nem zavarja a felnőtteket, akik a számtalan, különböző szervezetektől érkező figyelmeztetés ellenére sem látják az összefüggést a halálosan mérgező alkatrészek és a lakosság, különösen a gyerekek borzasztó egészségi állapota között. Az anyák a kidobott, kibelezett számítógépeken ülve szoptatják csecsemőiket, a gyerekek kábelekkel és alaplapokkal játszanak. Természetesen nincsenek biztonsági előírások: az emberek legfeljebb egy vékony cérna- vagy gumikesztyűt húznak fel, miközben savval, ólommal, dolgoznak. Bőrük érintkezik a mérgező anyagokkal, belélegzik a keletkező gázokat, mégsem hagyják abba. Az e-üzlet évi 75 millió dollárnyi bevételt hoz a városnak. Vajon ennyiért érdemes meghalni?