A slow parenting alkotta meg az úgynevezett helikopterszülő fogalmát: az ilyen apák és anyák, miközben szenvednek attól, hogy egy perc szabadidejük sincs maguk és gyerekeik számára, csemetéik idejét is éppúgy felszabdalják az „én minden esélyt megadok neked” jelszóval. A lényeg a siker, a megfelelés a társadalmi nyomásnak, csak hát közben a gyerek valós igényeire senki nem figyel. A szétesett, stresszes hiperaktív szülők nagy erőfeszítések árán épp olyan gyerekeket nevelnek, mint amilyenek ők maguk.
Ebből a gondolkodásmódból számos szakirodalom született már, köztük Carl Honoré Under Pressure (Nyomás alatt) című könyve. Carl egyszer elment egy szülői értekezletre, ahol a kisfia tanárnője elismeréssel nyilatkozott a gyerek rajztehetségéről. Apukának több sem kellett: lelki szemei előtt máris látta fiát mint elismert művészt, akinek képeiért versengenek a műgyűjtők. Carl aznap egész éjjel az interneten szörfözött kurzusokat, oktatókat, táborokat keresgélve. Reggel lelkesen vázolta fiának, mit tervez, mire a kisfiú csak ennyit mondott: „Apa, én nem akarok tanárt. Én csak rajzolni szeretnék. Miért kell a szülőknek mindig minden felett átvenni az irányítást?”
Carlra úgy hatott ez a kérdés, mint a hidegzuhany, de azonnal rájött, hogy fiának igaza van, és kezd ő is olyan szülővé válni, aki csupa jóakaratból letéríti a gyerekét saját útjáról. Ebből a felismerésből íródott az Under Pressure, ami azt vázolja, meddig mehetünk el gyermekeink irányításában, hol a határ, ameddig védhetjük, alakíthatjuk, irányíthatjuk őket.
A slow parenting felismert egy nagyon fontos dolgot: a gyereknevelés nem versenysport, nem termékfejlesztés, de nem is egy projekt, hanem egy utazás, amely során a gyerek megkapja mindazt a figyelmet, türelmet, szeretetet és időt, amire szüksége van a kiteljesedéshez anélkül, hogy a szülő elvárásaival agyonnyomná őt.
Bár a mozgalom logója egy csiga, a slow parenting nem azt jelenti, hogy minden végtelen hosszúságú ideig tart, csupán azt, hogy bizonyos dolgokra több időt kell szakítani, azaz a minőség, a pillanat megélése és a tartalmas emberi kapcsolatok építése fontosabb, mint a teljesítmény, a mennyiség. A lassú szülők hagyják, hogy a gyerekeik saját tempójukban fedezzék fel a világot. Nem terhelik őket millió különórával, és figyelnek rá, hogy elég idejük legyen pihenni, reflektálni, átélni és megérteni, mi történik velük és körülöttük.