Helga egy ideje már visszament dolgozni, a gyerekek óvodába járnak, ő pedig imádja a munkáját és úgy érzi, így kiegyensúlyozott az élete. A munkahelyén sikeres, elismerik, és ami nem utolsó szempont: jól is keres. Délutánonként ugyan sokszor a nagymama megy a kicsikért, és reggelenként is előfordul, hogy Helga férje, Péter viszi óvodába a lányokat, de Helga azért igyekszik minél többször maga intézni a reggeli oviba menést és délután is megpróbál időben odaérni a gyerekekért.
„És milyen volt az az öt év, amit otthon töltöttél velük?”, kérdezem. Helga őszintén válaszol: „Nézd, tudom, hogy azt kellene mondanom, tökéletesen boldog voltam így, de az nem lenne igaz. Természetesen nagyon élveztem a babázást, hogy figyelhetem, miként fejlődnek, okosodnak, de egy idő után azt éreztem, egy kicsit mást is szeretnék csinálni. Eleinte csak otthonról dolgoztam, amikor a gyerekek aludtak, vagy a nagymamájuk bevállalta őket pár órára, de egyre inkább tudtam, hogy ennél többet szeretnék. Péterrel is megbeszéltük, hogy amint a kicsi is eléri az ovis kort, visszamegyek a régi munkahelyemre. Nekem szerencsém volt: nem szűnt meg a pozícióm, nem húzták a szájukat arra, hogy kisgyerekeim vannak, sőt, rendkívül pozitívan álltak ahhoz a tényhez, hogy immár anyuka vagyok. Biztosítottak róla, hogy ha betegek a lányok, ne aggódjak, megoldják, vegyek ki nyugodtan szabadságot. Szerencsére ilyen ritkán volt, vagy ha mégis, anyukám és Péter mindig be tudtak ugrani, amikor nehéz lett volna elszabadulni. Pontosan ezt és így szeretném csinálni, mert a család mellett teljes értékű munkaerő vagyok, de nem érzem azt, hogy elvennék a lányoktól bármit, hiszen délutánonként már otthon játszom velük és a hétvégéket is együtt töltjük.”
Péter körülbelül fél éve kezdte szóba hozni a még egy gyerek-témát. Ő azt szeretné, ha nagycsalád lennének, Helga viszont már a két lánnyal is tökéletesen kereknek érzi a világot. „Péternek négy testvére van, neki az a természetes, ha minden nyüzsög a gyerekektől. Én nem érzem magamban az energiát még egy babához és tudom, hogy nem tudnék türelmes lenni vele, mert öt év után bizony nem volt könnyű felvenni azt a feszített tempót, amit a munkahelyem megkövetel, és nem szeretnék még egyszer kiesni ilyen hosszú időre.”
A kérdés egyelőre nyitott: Péter és Helga már többször beszélgettek erről a dologról, de mivel mindketten feszültekké és idegessé váltak attól, hogy nem tudnak megegyezni elnapolták a témát. Péter megkérdezte egy pszichológus ismerősét is, mit tanácsol, hogyan tudnának hatékonyabban beszélni erről. A szakember azt javasolta, először is tegyenek fel maguknak olyan kérdéseket, mint „Miért nem akarok még egy gyereket? Miért zavar ennyire ez a téma? Miért ragaszkodom a harmadik babához? Hogy érezném magam, ha mégsem születne több gyerekünk?”, és csak ezután üljenek le beszélgetni. A pszichológus szerint fontos, hogy amíg az egyik fél beszél, a másik semmiképpen ne szakítsa félbe, és mindketten legyenek tökéletesen őszinték. Fontolják meg jól egymás érveit és figyeljék, milyen érzéseket keltenek bennük a másik szavai.
Ezt a fajta vitát azonban azért nagyon nehéz eldönteni, mert nincs köztes megoldás. Nem tűnik működőképesnek az, hogy a házaspár várjon még néhány évet, hátha megváltozik a feleség álláspontja, hiszen minél idősebb egy nő, annál megterhelőbb a baba kihordása, nem beszélve a szoptatásról és az éjszakázásról. Mindenképpen a nőn múlik a döntés, hiszen a kilenc hónap, a természetes táplálás kizárólag az ő reszortja, míg az első években folyamatos jelenlétet kíván a kicsi. Ugyanakkor sok nőnek lelkiismeret-furdalása van, amiért nem akar több gyereket, és önző döntésnek azt, hogy a férjétől elvenné ezt az örömöt. Ha viszont nem tudja jó szívvel, őszintén azt mondani, hogy szülessen még kisbabájuk, vajon felelősségteljes lehet egy, csupán a férj kívánságának eleget tevő döntés? Olyan dilemma ez, amelyre csak kevesen találnak jó megoldást.
