Az alábbi történetet egy blogíró osztotta meg az interneten. (Az eset nem Magyarországon történt!)
A metróállomás közelében meghatározhatatlan korú nő ül a földön. A haja kócos és koszos, fejét szomorúan lehajtja. Előtte egy doboz, amelybe az emberek pénzt dobhatnak. Karjaiban egy két év körüli kisgyermek alszik mocskos ruhájában. A látvány hatására sok ember azonnal kinyitja a pénztárcáját, mások pedig zavartan másfelé néznek, vagy – a tájékozottabbak – feldühödnek azon, hogy hiába is adnának nekik pénzt, az úgyis az őket erre ítélő helyi bűnözők markát üti.
Bármilyen szomorú a sorsuk, egyvalami mégis különös: a nap bármely szakában megyünk is el előttük, a kicsi mindig alszik. Mit is kaphat az asszony fizetségként? Egy tál ételt és egy üveg erős alkoholt, talán Ekkor realizálódik minden: ez a gyerek sosem mocorog, sosem sír, csak alszik és alszik. Mennyit alhat egy átlagos, két-három éves gyerek napközben? Néhány órát, azt sem egyszerre, azt sem így.
Miért alszik mindig? – lépek oda hirtelen a koldusasszonyhoz, a kicsit bámulva. A nő úgy tesz, mintha meg sem hallana. Lesüti a szemeit és arcát elrejti kabátja gallérja mögé. Megismétlem a kérdést.
A nő felnéz, és azt motyogja: – Kopj le!
Miért alszik mindig? – kiabálom most már.
Valaki ráteszi a vállamra a kezét. Egy öregember néz rám helytelenítően: – Mit akar tőle? Nem látja, milyen nehéz a sorsa? Kivesz némi aprót a zsebéből és a dobozba dobja, majd továbbmegy. Biztos vagyok benne, hogy jó pár embernek elmeséli majd, milyen lelketlen vagyok, amiért egy szerencsétlen nőt zaklatok a metró aluljárójában.
Másnap felhívom egy barátomat, aki Romániában nőtt fel, és sosem járt iskolába. Jártas a mélyszegénység, a maffia, a koldusok dolgaiban. Elmeséli, hogyan használják fel a kisgyerekeket a különböző maffiacsoportok a kolduláshoz: vagy elrabolják, vagy „kibérlik” őket alkoholista családoktól.
– De miért alszanak mindig? – kérdezem.
A barátom tökéletes higgadtsággal válaszol: – Mert heroint adnak nekik. Vagy vodkát. Hogy ne kiabáljanak.
Igen, jól olvasták: annak érdekében, hogy a kisgyerek ne jelentsen gondot az egész napos utcán üldögélés alatt, telepumpálják őt droggal vagy tömény alkohollal. Természetesen egy gyerek szervezete nem képes egy ekkora sokkot kezelni, így a kicsik gyakran bele is halnak ebbe a kegyetlen módszerbe.
És most jön a legszörnyűbb: ha egy gyerek „munkaidő” alatt hal meg, a nő, aki gyakran anyja is a gyereknek, nem mehet haza. Végig kell csinálnia a napot a halott gyerekkel a kezében.
Másnap megint elsétáltam az asszony előtt, hogy beszéljek vele. Egy másik gyerek feküdt az ölében. Kérdezni kezdtem arról, hová tűnt a másik baba. Egy idő után eszemet vesztve kiabálni kezdtem vele. A járókelők igyekeztek leállítani, míg végül a metrórendőrségre kísértek. Itt tudtam meg, hogy ha a gyerek meghal, másnap – anélkül, hogy esélyt adnának az anyának a gyászra – ugyanúgy ki kell ülnie egy másik gyerekkel a kezében.
Ha tehát egy alvó gyereket látunk egy koldusnál, gondoljuk meg, adunk-e pénzt. Mert ha soha senki nem adna, talán az embertelen és kegyetlen bűnözőcsoportok nem is választanák ezt a formáját a pénzkeresésnek, és akkor nem kellene kicsi gyerekeknek bedrogozva és leitatva meghalniuk.
