Halálos közöny a romániai árvaházak mélyén

A XIII. században arra voltak kíváncsiak, vajon milyen nyelven beszélnek majd a gyermekek, ha egyetlen emberi szót sem hallanak. Mind az ötven csecsemő meghalt.

Több száz éve tudtuk tehát, mennyire alapvető a fizikai kontaktus a babák túlélése szempontjából. Ennek ellenére számtalanszor kellett kisgyermekeknek meghalniuk azért, mert mindenféle érzelmi és/vagy fizikai törődést nélkülöztek. Ez volt a helyzet Ceausescu Romániájában is, ahol sok-sok ezer kisgyermek szenvedett az árvaházak iszonyú körülményeitől.

A Harvardi Orvosi Egyetemen egyik kutatója, Mary Carlson a romániai árvaházakban uralkodó állapotokat vizsgálta a nyolcvanas években. Amikor először járt ilyen helyen, döbbenten látta a végtelen sorokban egymás mellett sorakozó rácsos ágyakat, bennük az elhanyagolt kisgyermekekkel. Ami még inkább szíven ütötte Carlsont, az a teljes némaság volt: ezek a kisbabák és kisgyerekek nem sírtak, nem gügyögtek, csak hang nélkül feküdtek. Kiderült, hogy minden egyes kisgyereknek a vérében extrém magas a stresszhormon, ami köztudottan károsítja az agyat. Carlson azt is észrevette, hogy a gyerekek messze elmaradnak a saját életkorukban elvárható fejlettségi szinttől.

A romániai árvaházakban egészen a kilencvenes évekig rendkívül kegyetlen körülmények uralkodtak, s azóta már többszörösen bebizonyosodott, hogy ha egy gyerek akár egy rövid időt tölt ilyen helyen, az egy életre megváltoztat benne sok mindent, többek között az agyi működést. Ezt a jelenséget vizsgálta Nathan Fox, a Marylandi Egyetem gyermekfejlődési kutatója is. Fox és munkatársai három éven át követték olyan gyermekek életét, akik kisbabakorukat romániai árvaházakban töltötték. Ceausescu halála után hamar reflektorfénybe került az ilyen intézményekben élő gyermekek sorsa és állapota. Sokkoló fotók járták be a világot a szörnyű állapotú gyerekekről, akiket rendszeresen vertek, szexuálisan zaklattak és tökéletesen elhanyagoltak. 1990 után valamennyire javultak a körülmények. Tilos lett például két éven aluli gyermeket intézménybe adni. Ez persze csupán annyi változást jelentett, hogy fizetett pótszülők vigyáztak a kicsikre, amíg el nem érték azt a kort, amikor már beadhatók lettek.

Az azóta elvégzett számtalan kutatásból kiderült: minél tovább maradtak a gyerekek ezekben az intézményekben, annál komolyabban sérültek testileg, szellemileg és lelkileg egyaránt. Súlyos viselkedészavarok jelentek meg náluk: előre-hátra dülöngélve ültek a semmibe meredve, a fejüket a falba verték. Egyesek tökéletesen visszahúzódtak, mások túlzottan közvetlenek lettek. Komoly problémáik lettek a megértéssel és az összpontosítással, a fejük abnormálisan kicsi maradt, és szinte mindegyiküknél fellépett valamilyen mentális betegség.

A kutatók a gyerekek agyi fejlettségét és viselkedését tanulmányozva megállapították, hogy a korai intézetbe adás mind az agy struktúrájára, mind annak működésére kihatott. Bármilyen rövid időt is töltöttek árvaházban, a gyerekek szürkeállománya jelentősen összement, és a fehérállományuk is jóval kevesebb volt, mint a családban felnövő gyerekek esetében. Az agyi aktivitás szintje kifejezetten alacsony volt, a szociális készségek pedig igen fejletlenek.

Bármilyen elkeserítően is hangzik, sajnos 1944-ben Amerikában újszülött kisbabákon elvégezték ugyanazt a kísérletet, mint II. Frigyes, csak épp a cél volt más: a kutatók azt akarták megtudni, vajon elegendő-e a gyerekeknek, ha fizikailag tökéletesen el vannak látva. Nos, kiderült, hogy egyáltalán nem. Noha a csecsemőket tökéletes tisztaságban tartották, rendszeresen etették, és melegben, jó körülmények között voltak, mindez igencsak kevésnek bizonyult, hiszen a gondozók soha nem mosolyogtak a gyerekekre, nem beszéltek hozzájuk, és nem ölelték meg őket. A kísérletnek hamar vége szakadt, a gyerekek fele ugyanis négy hónap után meghalt, és voltak, akik az után hunytak el, hogy nevelőszülőkhöz kerültek. Haláluk előtt mindannyian ugyanazt tették: abbahagytak mindenfajta mozgást, sírást, még az arckifejezésük sem változott többé. A halál pedig rövidesen beállt, noha fizikailag semmiféle jel nem utalt betegségre, elváltozásra. Az egyértelmű bizonyítékok ellenére voltak, akik továbbra is azt állították, hogy ha egy gyereket etetnek, fürdetnek és ruháznak, az elegendő kell, hogy legyen. A babák úgysem emlékeznek semmire, mondták.