Kézművesség: szomorúak és boldogok

Szomorú babákat is készít, és mérges nyúl is került már ki a keze közül Vizsnyiczai Sári játékkészítőnek.

– Bölcsészvégzettséggel bátorság vagy kényszer kézműveskedni?
– Egyelőre se nem kényszer, se nem bátorság alkotni. Viszont el tudom képzelni, hogy egyszer valóban a bátorságon fog múlni, hogy rátalálok-e a valódi küldetésemre a munka világában. Nyolcéves voltam, mikor saját szobám lett saját asztallal, polcokkal, kuckóval. Minden kezem alól kikerült apróság boldogsággal töltött el. Akkor sokféle anyaggal alkottam: agyag, drót, gyöngy, fonal, kő, fa, termések, festék hevert az asztalomon. Az életem eddigi minden szakaszában jelen volt az alkotás, ez kikapcsolódás és feltöltődés nekem. A legtöbbször csendben alkotok, de mivel mostanság kevés az erre fordítható időm, olyan is előfordul, hogy angol vagy japán nyelvű filmeket hallgatok és nézek közben.

– Megélhetés, vagy csak hobbi?
– Hobbi, de álmom, hogy egyszer elérjek oda is, hogy a kézművesség tart el. Japán nyelv és kommunikáció szakon végeztem. Két kislányunk van, és az elmúlt négy évben velük voltam itthon. Ha a háztartás és a levegőzés mellett találtam pici időt szabadon, varrtam és hímeztem. A japántudást is szeretném majd ötvözni a kézművességgel. Van is már néhány ötletem.

– Mi a kedvenc?
– Női babákat szeretek a legjobban varrni, van például három várandós anyuka babám is. Ezekkel tudok a legjobban azonosulni, hiszen én is anyuka vagyok. Mikor meghímzem az arcukat, magamat hímzem rájuk. Egyszerűen jó érzés megvarrni egy morcos vagy szomorú babát is. Ilyenkor megkönnyebbülök, kiadom magamból azt is, ami a szívemet nyomja.

– Miért lett szomorú a baba?
– A nyarat a két kislányunkkal töltöttem a vidéki telkünkön egy erdőkkel körülölelt szőlőhegy tetején. Csodálatos volt ott lenni, de a férjem nem kapott szabadságot, és mi egész nyáron nagyon hiányoltuk. Előfordult, hogy nagyon nehéz volt a két kicsivel teljesen egyedül. Volt egy program, amire nagyon szerettem volna elmenni: az egyik legkedvesebb barátnőm lánybúcsújára, a körülmények viszont úgy hozták, hogy csak a legvégére értem oda. Lemaradtam a játékról, a nevetésről, a piknikről. Nagyon vártam, hogy együtt lehessek velük, és nagyon szomorú voltam, hogy lemaradtam. Utána hetekig bántott, ami történt. Végül elkészült Csepke, a szomorú, sírós baba. Az elkészítése helyre tettem bennem a dolgokat.

– Nem félnek egy szomorú babától a gyerekek?
– Egyáltalán nem. A legtöbben együtt éreznek a babával, és vigasztalni kezdik. Szép szavakat mondanak, megsimogatják. Gyakran fordul elő, hogy a kisgyerek saját sérelmei kerülnek felszínre. Mindig figyelem a reakciót. Kicsit olyan, mintha terápiás babaként funkcionálna a hétköznapok néha rögös útján. Sok pici a vigasztalás után leteszi a babát, és mással kezd játszani. Ezt egyáltalán nem bánom. Ha már csak egy picit könnyített valakin a baba, már akkor megérte elkészíteni – nem beszélve magamról. Azt gondolom, fontos, hogy már pici korban fejlesszük a gyerekek empátiás készségét.

– Miből készülnek?
– A legtöbb játék újrahasznosított textilből. Pamuttal dolgozom leginkább, de ha tönkrement esernyőt találok, akkor annak az anyagát is felhasználom, például esőkabát lesz belőle. Anyósomtól sok szebbnél szebb anyagot kapok, amelyeket évtizedek óta őriz. Jó érzés, mikor újra élnek és funkcionálnak a feledésbe merült, rég használt anyagok. Néha viszont nem tudok ellenállni a gyönyörű új anyagoknak. Az arcokat és a díszítéseket cérnával és hímzőcérnával hímzem. Élvezem az apró részletek kidolgozását.  A nagyobb varrásokat a stabilitás érdekében géppel végzem.

– Mekkorák az alkotásai?
– A legkisebbek a nyakba akasztható nyuszikák, ezek a füleik nélkül csupán négy centiméter hosszúak. A legnagyobb babám Balog, a bohóc és Arany, a női baba, ők majdnem 50 centiméteresek.

– Mennyi ideig készülnek?
– A kicsik elkészülnek hamar, két nap alatt. A nagyobbakat egy vagy másfél hét alatt fejezem be. Mikor készen vannak, nagyon boldog vagyok. Ilyenkor napokig előttem vannak, forgatom őket, nézem, ahogy a lányaink játszanak velük. A férjem és a gyermekeink az elsődleges kritikusaim és támogatóim. Minden babának régi magyar nevet adok, mert tetszenek. Kivétel a kenyai várandós baba, Carla és a két texasi marokbaba. Őket Texasban készítettem. A többiek: Adomás, Balog, Arany, Alma, Kevereg, Vajad, Fintor, Nyúzó, Kárász, Kese, Őn stb. Mindegyik egyedi, mert sosem rajzolok vázlatot. Érdekes, hogy alkotás közben sosem támaszkodom rajzokra, ha elkészültek, mégis visszalátom bennük gyermekkorunk mesekönyv-illusztrátorainak figuráit. Szyksznian Wanda, Réber László vagy  K. Lukáts Kató rajzait.

– Babázni csak lányoknak lehet?
– Nem, semmiképpen! A palettára felkerültek a fiúbabák is, bohócok, törpék, apró cicák és nyulak. Egy jó baba a fiúknak is jól jöhet a szerepjátékozáshoz. Ezenkívül a marokcicák kisbabáknak és egy év körüli kicsiknek készülnek. Jól megmarkolhatóak, puhák, hurcolni lehet őket zsebben.  Sőt, akadt a vevőim között felnőtt férfi, aki nyakba akasztható mérges nyulat vett magának. Gondolom, azóta sok mosolyt tehetett zsebre a nyakláncának köszönhetően. Örömmel látom, hogy a gondosan, kézzel készített kézműves játékokra egyre nagyobb az igény.

– A Barbie-őrület lejárt?
– Igen. Igaz, játszótéren találkozunk a lányok kis kortársaival, és nem az otthonukban. Kint a legtöbb gyereknél textil- és fajátékok fordulnak elő.