Mauna cipészműhely: anyuka a kaptafánál

Mosonyi Panninál a lábbelik egyénre szabottan készülnek. Erőss Zsolték is elégedettek voltak velük.

Mosonyi Panni cipészműhelyének, a Maunának méltán jó a híre: a nagymarosi vállalkozás – szemben a kínai dömpinggel – olyan lábbeliket árul, amelyek kifejezetten egyénre szabottan készülnek, és hűen szolgálják gazdáikat hosszú éveken át. A Mauna bakancsai Erőss Zsolték 2001-es Csomolungma-expedícióján is kiválóan szerepeltek. A kétgyermekes Pannival a műhely történetéről és a túracipő-készítés rejtelmeiről beszélgettünk.

– Hogyan lettél cipész?
– Könnyűipari gyártmányfejlesztést tanultam, vagyis a cipészet a szakmám. A rendszerváltás előtti időkben már érezhető volt, hogy a gyáraknak nincs jövőjük, ezért amint befejeztem az iskolát, rögtön vállalkozásba kezdtem. Eleinte utcai női cipőket készítettem Gödön egy társammal, aztán Pesten folytattam, nagy sikerrel. A nyolcvanas évek végén csak az orosz exportból visszamaradt, tökéletesen egyforma cipőket lehetett nálunk kapni, amit pedig mi csináltunk, más volt, és az embereknek akkora örömöt jelentett az általunk nyújtott változatosság, hogy azonnal elfogytak a cipőink. Néhány év múlva hazajöttem Nagymarosra, és megvettem egy régi műhelyt, amely annak idején műszeripari ktsz-ként működött, s a rendszerváltáskor tönkrement. Az épület romhalmaz volt, de lassanként sikerült szépen felújítani. Ekkor még mindig utcai cipőkben gondolkodtam, de az ezredforduló idején egyre inkább érezhetővé vált, hogy Magyarországon vége a hazai könnyűiparnak–- megjöttek a kínaiak.

– Ez már 13 éve is érződött?
– Igen, a ruhaipar teljesen padlón volt, és lehetett látni, hogy hamarosan követi a cipőipar is. A nagy cipőgyárak rég bezártak, az egykori dolgozók közül sokan vállalkozásba fogtak, de nagy részük hamar tönkrement. Megszületett az első fiam, Benedek, és akkor döntöttünk úgy, hogy váltanunk kell, mert az utcaicipő-gyártásból nem lehet többé megélni. Mivel nagyon szerettünk kirándulni, kitaláltuk, hogy túracipőket fogunk készíteni – ekkor kezdtem tervezni az első bakancsokat.

– Hogyan fogtál neki az új feladatnak, főleg kisbaba mellett?
– Vettünk néhány bakancsot, amelyeket szétszedtem, megnéztem, miből vannak, aztán nekiálltam modellezni. Benedek úgy nőtt fel, hogy tologattam a műhely előtt a babakocsiban, s amikor elaludt, csinálgattam a bakancsokat. Nagyon nyugodt, derűs, jó kedélyű kisgyerek volt, így könnyen lehetett mellette dolgozni. Aztán három évvel később megszületett Bálint, s onnantól két gyereket igyekeztem ellátni a munka mellett. Ahogy ők cseperedtek, úgy mélyedtünk el egyre jobban a túracipőgyártásban.

– Magyarországon számos neves cég üzleteiben kaphatunk túracipőket. Mi az, amiben a Mauna mást tud nyújtani?
– Mi azt a lehetőséget használjuk ki, amit a multik nem tudnak megtenni: lábra, személyre szabottan is készítünk cipőket, méghozzá egészen 52-es méretig, bár egyszer egy 16 éves fiúnak 54-es cipőt is készítettünk. Szinte könnybe lábadt a szeme, amikor felvette a hatalmas lábbelit, és azt mondta: „évek óta most tudom először kinyújtani a lábamat egy cipőben”.

– Egy valóban jó minőségű bakancs nem kevés pénzbe kerül, hát még ha egy egész család szeretne rendszeresen túrázni.
– Ez így van, egyebek között ezért vállalunk javítást is. Sajnos sok olyan, kimondottan márkás bakancsot úgy terveznek meg, hogy akár hordja őket az ember, akár nem, egy idő után egyszerűen szétporlik a talpuk, így kénytelen újat venni a használójuk. Nekünk viszont az a tapasztalatunk, hogy ha ezekre a cipőkre teszünk egy jó minőségű gumitalpat, még évekig szolgálhat ugyanaz a lábbeli. Saját termékeinknél nagyon figyelünk arra, hogy minőségi anyagokat használjunk, és mindig nyitottak vagyunk a fejlődésre.

– Szoktatok különleges kéréseket, megrendeléseket teljesíteni?
– Van két fogyatékkal élő fiatal a vevőink között, akiknek egyedi cipőket készítünk, és jó érzés, amikor látjuk, hogy örömmel hordják őket. Jelentős esemény volt a Mauna műhely életében az is, amikor Erőss Zsolték a mi bakancsainkban mentek a 2001-es Csomolungma-expedíció során az alaptáborig.

– Van veszélye annak, ha kínai bakancsot vesz valaki, és abban indul el túrázni?
– A javítások során láttunk néhány érdekes bakancsot. A kedvencem, amikor membrán címén nejlonzacskót applikáltak a cipőbe, de olyan is előfordult, hogy egy márkás túracipő talprésze felett kistancolt újságpapírt találtam. Ezek nagyon rossz megoldások, és veszélyesek is, mivel a rossz minőségű bakancs szétesik, beázik, nem tartja a lábat. Sokan esnek abba a hibába, hogy mivel egy jó bakancs drága, az olcsóbbat veszik meg, viszont egy ócska bakancs okozta lábproblémák kikezelése – különösen a gyerekeknél – hosszú távon többe kerül, mint megvenni a jó minőségű lábbelit.

– Ha már itt tartunk, mire kell figyelni, ha gyereknek veszünk cipőt?
– A jó minőségen kívül fontos, hogy semmiképpen ne legyen kicsi.

– Miért venne valaki túl kicsi cipőt a gyerekének?
– Bármilyen hihetetlenül hangzik, sajnos gyakran látunk ilyesmit. Fontos még a jó talpbetét, amely megfelelően támasztja alá a lábat, és az is, hogy ha örökölt cipőt adunk a gyerekre, előtte vigyük el a lábbelit cipészhez, hogy a cipő kaptafára húzva visszakapja az eredeti formáját, és aztán a gyerek saját lábához tudjon idomulni.

– Hogyan tudod két gyerek mellett vezetni a Maunát, készíteni a cipőket, kiszolgálni a vevőket?
– Úgy alakítottuk ki a műhelyt, hogy amikor a gyerekek hazajönnek az iskolából, kényelmesen le tudjanak ülni tanulni. Ilyenkor együtt átvesszük a feladott leckét, aztán önállóan haladnak tovább, amíg én dolgozok. Ha pedig betegek, természetesen velük foglalkozom.

– Úgy tudom, jelenleg épp a nemzeti parkokkal tárgyaltok.
– Valóban, néhány napja részt vettünk a nemzeti parkok őrszolgálati vezetőinek továbbképzésén, ahol bemutatkozhattunk, és reméljük, hogy a Mauna bakancsok elnyerik a tetszésüket.