Dadogás: mi állhat a háttérben?

Vannak, akiknek egy szó kimondása is nehezen sikerül. A mondókák, versikék sokat segítenek dadogás esetén.

Lili hároméves volt, amikor szülei – hatalmas veszekedések hosszú sora után – úgy döntöttek, elválnak. Csakhogy a férjben és a feleségben dúló szélsőséges érzelmek következtében a két felnőtt hetente-havonta „gondolta meg magát”. A kislány fél éven belül háromszor élte át az „apa elköltözik – apa visszaköltözik”-játszmát, s vált áldozatává: soha többé nem tudott dadogás nélkül megszólalni.

Lili most 12 éves, de ugyanúgy hatalmas erőfeszítést jelent számára egy-egy mondatot végigmondani. Cikkünkben a dadogás lehetséges hátterét jártuk körbe.

Fontos különbséget tenni az úgynevezett élettani dadogás és az ennél komolyabb, múlni nem, vagy nagyon nehezen akaró beszédnehézség között. Az élettani dadogás jellemzően a kisgyermekkor komoly fordulatainál jelentkezik. Az első ilyen életszakasz a 2-3 éves kor, amikor a gyermek gondolatai túlságosan gyorsan szárnyalnak ahhoz képest, hogy verbálisan mennyire tudja magát kifejezni. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha közlekedési dugó alakulna ki a gyerek torkában abból a sok-sok elmesélendő dologból, ami a fejében van, és az egyes szavak küzdenének, hogy melyik bukjon ki előbb a kicsi száján.

A 3-4 éves kor az óvoda-, az 5-7 éves kor az iskolakezdés miatt kritikusabb, nehezebb egy kisgyermek számára, s a szeparációs szorongás, az ismeretlentől, az idegen helytől való félelem, az anyáról való leválás okozta lelki nehézségek, az új elvárásoknak való megfelelésre való törekvés – órán válaszolnom kell a kérdésekre, a tanár bármikor felszólíthat, mi van, ha nem tudom vagy rosszul tudom, amit kérdez, stb. – követkelményeként átmenetileg ismét megjelenhet a dadogás, amely azonban az új helyzet elfogadása, az alkalmazkodás folyamán a legtöbb esetben magától megszűnik.

Létezik azonban ennek a jelenségnek egy másik fajtája, a traumás dadogás. Ennek a fajta beszédhibának a hátterében állhat gyengébb idegrendszer, bizonytalanabb személyiség, örökletes tényező (más is dadogott a családban) vagy egy komoly trauma: válás, betegség, elszakadás az anyától, szorongás, félelem, családon belüli problémák, agresszióval való szembesülés, valamelyik szülő elutasítása, egy komoly problémának az elhallgatása, tabuként kezelése.

Megjelenhet a traumás dadogás olyankor is, ha a szülő túlzottan kontrollálja a gyerekét, vagy túlfélti, és nem hagy neki semmiféle teret saját személyiségének kibontakoztatására. A traumás dadogás egyébként felnőttkorban is megjelenhet, s ugyanolyan nehéz kikezelni, mint ha gyermekkorban lép fel.

Hogy valójában mi az ok, azt persze nem mindig könnyű felderíteni, hiszen sok szülő – sajnos – szégyenli, hogy a gyerek dadog, és sokszor csupán megfenyítik, rákiabálnak, hogy „beszéljen már rendesen”, ami nyilván még tovább ront a helyzeten, hiszen a gyerek maga is elhiszi, hogy vele nem stimmel valami. Sőt: olyan is gyakran előfordul, hogy ha a szülő túlságosan arra koncentrál, hogy a gyerek az első kimondott szavától kezdve tökéletesen beszéljen, és állandóan kijavítja, figyelmezteti, leszólja a hibáiért, ez már önmagában dadogáshoz vezethet. Pedig fontos lenne megjegyezni, hogy a beszédfejlődés kezdetén teljesen természetes, hogy a kicsi többször is nekifut egy-egy szónak, és azt is, hogy ha a szülő aggódik is azért, hogy a gyereke nem úgy beszél, mint szerinte kellene, akkor se mutassa ezt ki, inkább forduljon szakemberhez, aki meg tudja mondani, valóban gond van-e a beszéddel, vagy csupán életkorra jellemző jelenségről van szó.

A dadogást jellemzően három szakirányból szokták vizsgálni: a logopédus azt nézi, a beszédfolyamat során történt-e valami, ami miatt a dadogás megjelent, az orvos szervi okokat keres, a pszichológus pedig a gyermek lelkére kíváncsi.

Két fontos szabály van: minél kisebb a gyerek, annál könnyebb kezelni a dadogást, és minél hamarabb fordulunk szakemberhez, annál nagyobb az esély a tünet megszűnésére. Fontos megjegyeznünk, hogy amíg a gyerek épphogy elkezd dadogni, még nem szembesül mások véleményével, esetleg negatív, netán kifejezetten bántó, megalázó magatartásával, így nem kapcsolja hozzá azt a gondolatot, hogy a dadogás rossz, szégyen.

Ezzel szemben, ha nem kezeljük a problémát, azaz nem fordulunk szakemberhez, akkor a gyereknek kifejezetten stresszé válik mások előtt megszólalni, tehát egyrészt lesz egy – pszichés, öröklött, szervi – eredetű problémája, amit elkezd nehezíteni a szorongás, amiatt még jobban fog dadogni, és ezt a helyzetet az idő előrehaladtával egyre nehezebb kezelni, gyógyítani.

– Ne javítsuk ki állandóan a gyereket! Minden egyes „helyreigazítás” fokozza a szorongását – és a dadogását is.

– Beszélgessünk vele, hallgassuk meg, legyünk kíváncsiak arra, amit magától elmesél – ajándékozzuk meg szeretetteljes, elvárásoktól mentes figyelmünkkel.

– Ne idegeskedjünk, türelmetlenkedjünk, ha a gyerek elakad, küzd egy-egy hanggal. Előbb-utóbb ki fogja mondani, de ha azt látja, hogy majd megőrülünk a dadogásától, még jobban bezárkózik.

– A mondókák, versikék sokat segítenek: a gyerek pontosan tudja, milyen szó, sor következik, ez biztonságérzetet ad neki, és emiatt kevesebb dadogással képes elmondani az adott mondatokat – ez pedig erősíti önbizalmát.

– Törekedjünk otthon a minél feszültségmentesebb, biztonságosabb hangulatra.

– Kérjünk segítséget! A dadogás nem szégyen, és kezelhető is. Minden óvoda és iskola biztosít logopédust, aki megvizsgálhatja a gyereket, és segítséget nyújthat számára.