Tudnak-e szülni a magyar anyák?

Természetes szülés vagy császármetszés? Tisztában vannak-e a magyar nők a jogaikkal a szülőszobán?

Természetes szülés vagy császármetszés? Tisztában vannak-e a magyar nők a jogaikkal a szülőszobán? Bababarátok-e a bababarát kórházak? Ezekről a témákról kérdeztük Schmidt Erikát, a Születésház Egyesület munkatársát és Fazekas Pálmát, a Születésház Egyesület elnökét.

– Nemrég szakmai napra hívtátok a szülészszakma néhány képviselőjét, és az érintett nőket Tudnak-e szülni a magyar nők? címmel. Hogy sikerült a rendezvény?

Schmidt Erika: – A Születésház Egyesület tevékenysége kezdetben arra összpontosult, hogy az otthonszülés legálisan is elérhető legyen a magyar anyák számára. Már ez idő alatt is nagyon sok olyan nővel találkoztunk, akik kórházban szültek, s ennek kapcsán sokat beszélgettünk a kórházi szülészeti ellátás hiányosságairól is. Egy idő után azt éreztük, hogy miközben mind a kormány, mind a szülészeti szakma véleménye közismert az anyák szülési jogait illetően, az anyák nem tudják kellőképpen hallatni a hangjukat. Gondolkodni kezdtünk, hogyan adhatnánk nekik erre lehetőséget. Mindeközben egyre többet foglalkoztunk a hátrányos helyzetű csoportokkal is, mivel azt láttuk, hogy az elmúlt évek során szinte kizárólag egy viszonylag szűk társadalmi réteg problémáira reflektáltunk, akiknek alapvetően van hozzáférésük a szüléssel, születéssel kapcsolatos információkhoz, és bár korlátozottan, de mégis van választási lehetőségük is.

Fazakas Pálma: – Arra törekszünk, hogy a születéssel, szüléssel kapcsolatos jogokat a lehető legszélesebb körben tegyük megismerhetővé, és ez ne csak a fehér, középosztálybeli nők kiváltsága legyen. Én erdélyi vagyok, Erika pedig hajdúsági, és egyikünk sem hagyományosan középosztálybeli családból származik, így személyesen is érintettek vagyunk ebben a problémában. Jelenleg a VII. kerületben élek, és nevelem a párommal a négy gyermekemet. Nyolc évet töltöttem a Klauzál téri játszótéren – ennél jobb „terepgyakorlatot” kitalálni sem lehetett volna számomra, hiszen számtalan nem középosztálybeli nővel találkoztam, akik rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak az élet minden területén.

S. E.: – Ráadásul mást jelent hátrányos helyzetűnek lenni egy keleti határ menti faluban, mint a fővárosban. Egyrészt az előbbi régióban élőknek nem feltétlenül van hozzáférésük a információkhoz, másrészt a választási lehetőségük erősen korlátozott: egy kórház van a környéken, ahová szülni mehetnek. Az otthonszülés is leginkább Budapestre és környékére koncentrálódik, pár kivételtől eltekintve. Persze elmennek a bábák vidékre is, de ezt sokkal nehezebb megszervezni, és többe is kerül, mint egy budapesti nő esetében. Mi tényleg azt szerettük volna – és szerintem ez meg is valósult ezen a kerekasztal-beszélgetésen –, hogy jöjjenek el a nők, és hallassák a hangjukat. Közel százan jelentek meg az eseményen, ami egyébként a császármetszés projektünknek a zárórendezvénye volt ebben az évben és egyben a Hátrányos helyzet – Nők a szülészeti ellátórendszerben elnevezésű projektünk nyitóeseménye, amelyet a norvég Civil Támogatási Alap is támogat. A kerekasztal-beszélgetés tökéletesen leképezte azt a helyzetet, ami általában a szülészeti rendszert jellemzi: a doktor urak mellett alig jutottak szóhoz a női résztvevők. A kerekasztalt követő műhelymunkában azonban pozitív tapasztalat volt, hogy a nők beszéltek: megosztották a gondolataikat, élményeiket, méghozzá nyíltan, köntörfalazás nélkül.

– Tisztában vannak a nők a jogaikkal? Hogy mit tehetnek meg egy kórházban, mit nem kell aláírniuk, hogy mit mondhatnak, és mire hivatkozhatnak?

S. E.: – Erre a kérdésre tízből nyolc nő azt mondja, hogy semmit nem ér vele, ha tisztában van a jogaival, mert alig élhet velük. De az legalább már téma, hogy a nőknek vannak jogaik. Az kevésbé, hogy alapvető emberi jogokról beszélünk, amelyek a szülésnél is érvényesek: például az emberi méltósághoz és az önrendelkezéshez való jogokról. Arról, hogy egy nőnek joga van visszautasítani dolgokat, és ezt a döntését senki nem kérdőjelezheti meg, még alig esik szó. Nagyon fontos lenne, hogy a nők visszajelezzenek a rendszernek, hogy milyen tapasztalataik, panaszaik, kifogásaik vannak. Még ha értelmetlennek is látják, mert igazságtétel nem lesz, fontos lenne, hogy leírják, elküldjék, elmondják, hogy aztán hivatalos fórumokon hivatkozni lehessen ezekre a reflektálásokra, hiszen addig, amíg nem létezik ilyen lehetőség, könnyen mondhatja azt bárki, hogy nincs panasz, nincs probléma. Ha viszont a nőket ért sérelmeknek nyoma lenne, már létezne egy alap, ami alapján kérdéseket lehet feltenni, például hogy működik-e a kórházaknál minőségbiztosítási felügyelet, amin keresztül nyomást lehet gyakorolni.

– Sok nő úgy van vele, hogy vagy nincs ereje ellenkezni, érdeket érvényesíteni a szülés közben, vagy után, vagy egyszerűen örül, hogy ő is, a gyerek is jól van

F. P.: – Nemcsak mi, hanem a szakirodalom is egyre inkább hangsúlyozza, hogy az a rengeteg felesleges beavatkozás, ami a nőkkel történik szülés közben, valójában nem más, mint erőszak. Akik az áldozatvédelemben dolgoznak, rendszeresen elmondják, hogy ha egy nőt bántalmaznak, az sokszor nem mer róla beszélni, mert úgy érzi, hogy ő csinált valamit rosszul, ami miatt ez történt. Azon nők közül, akiknek kellő odafigyelés nélkül és esetleg indokolatlanul vágták szét a gátjukat, és emiatt hónapokig, évekig, netán életük végéig tartó szenvedésben lesz részük, vagy kinyomták belőlük a gyereket, vagy akaratuk ellenére oxitocinnal gyorsították a szülést, aminek aztán császár lett a vége, sokan úgy gondolják, hogy biztos ők rontottak el valamit, nem voltak képesek megszülni a gyereket és kialakul bennük az, hogy nem bíznak a testükben, az ösztöneikben és a tudásukban többé, mert úgy gondolják, hogy ők a hibásak. Épp ezért van olyan óriási erejük a születéstörténeteknek, mert ha egy nő hallja azt, hogy nem csak vele, hanem sok-sok más nőtársával is ugyanolyan, vagy hasonló dolgok történtek, és ő semmi rosszat nem csinált, az nagyon meg tudja erősíteni az önbizalmát.

S. E.: – A kerekasztal-beszélgetésen dr. Lintner Ferenc, a Szent János Kórház osztályvezető főorvosa arra kérte a jelenlévőket, hogy tegye fel a kezét az, aki szeretné, hogy a farfekvéses gyerekét a 38. héten megpróbálják természetes módszerekkel megfordítani császármetszés helyett. A 100 nőből 80-an feltették a kezüket, dr. Lintner pedig nagyon meglepődött, mert ő abban a tudatban élt, hogy a nők a császármetszést választanák.

– Nem nagyon van párbeszéd anyák és szülészek között

S. E.: – Pedig amíg a nők nem érzik magukban az erőt, és nem találnak módot arra, hogy összefogjanak egymással és megszólaljanak, addig nem lesz változás, mert a rendszer nagyon erős.

F. P.: – És miért is változtatna ezen a rendszeren az, aki privilegizált helyzetben van?

– Hol tartunk most abban a folyamatban, hogy a nők álljanak ki magukért, és úgy szüljenek, ahogy szeretnének?

F. P.: – Az elmúlt 60 évben rendkívüli módon medikalizálódott a szülés, és noha erről azt gondolták, hogy majd minden problémát felszámol, épp az ellenkezője bizonyosodott be. Most kezd végre megszületni a nőkben az igény sok-sok idő után, hogy hagyják már meg nekik a testüket, hiszen mindig is tudtak szülni. Nem arról van szó, hogy menjünk ki a kukoricaföldre, mert őseink is úgy csinálták, hanem egyszerűen igény van a családokban, tehát az apákban is arra, hogy fölöslegesen ne avatkozzanak bele a szülés és születés természetes folyamatába.

– Mit gondoltok a jelenlegi otthonszülés-szabályozásról?

F. P.: – Nagy előrelépés, hogy van. A bábák és a nők nagy többsége elégedett vele. Egyik nagyon nagy hibája, hogy a TB nem támogatja, és emiatt máris sérült az esélyegyenlőség, hiszen az otthonszülés 150 ezer forintba kerül, kórházban pedig bárki tud „ingyen” szülni TB-kártyával. Sok nő azért nem szül otthon, mert anyagilag nem engedheti meg magának. Emellett  ma Magyarországon mindössze négy olyan szülésznő van, aki vállalja, hogy otthonszülést kísér, és az egészségügyi szolgáltatót is működtetni tudja.

– Az Európai Unió Petíciós Bizottsága támogatta azt a magyar petíciót, amelyben a Születésház Egyesület, a Társaság a Szabadságjogokért és az Alternatal Alapítvány kiáll a szülésznői szakma önállóságáért, valamint a várandós és szülő nők választási szabadságáért. Hogy áll ez az ügy?

S. E.: – Ezt a petíciót most tárgyalta a bizottság, kint is volt a jogászunk, dr. Bodrogi Bea. A tárgyalás során igen aktív beszélgetés bontakozott ki, és nem zárták le a petíciót, tovább vizsgálódnak.

– Képzettek a szülésznőként végzettek?

S. E.: – A képzésük hivatalosan ugyan megfelel az uniós előírásoknak, a gyakorlatban azonban más a helyzet. A probléma a szemléletben van: az orvosokhoz hasonlóan inkább a patológiás esetekre képzik ki őket.

F. P.: – Rengetegszer elhangzott ezen a beszélgetésen is, hogy szemléletváltásra van szükség, de mi az a szemléletváltás? A sebész és szülész-nőgyógyász szakma az egyik legjövedelmezőbb Magyarországon, hiszen az alacsony bérek mellett a hálapénzből remekül meg lehet élni. Nemrég olvastam Oborni Katalin tanulmányát a nők 2013-as helyzetéről, amiben leírja azt, hogy egy 30 éve dolgozó sebész főorvos fizetése nettó 200 ezer forint plusz az ügyeleti díj havi 6 alkalommal nettó 140 ezer forint. Miért mondana le bármelyik orvos a hálapénzről és hagyná, hogy a természetes szülésmodell legyen az uralkodó, mint mondjuk Angliában, ahol úgy állnak hozzá a szüléshez, hogy az egy természetes folyamat, amibe nem avatkozunk bele, csak akkor, ha el kell hárítani egy problémát? Nálunk ez teljesen fordítva történik: beavatkozunk, hogy nehogy baj legyen. Olyan ez, mint a dominóelv: az első beavatkozásnál megpöckölöd az első dominót. Például adnak az anyának egy kis oxitocint. Ez hozza magával a második, a harmadik beavatkozást, a végén pedig leesik a baba szívhangja, ezért megcsászározzák az anyát. És ez lehetett volna háborítatlan szülés is, ha hagyták volna. A harmadik gyermekemet már otthon szültem, és nála éltem át azt, hogy micsoda erő az, amit ilyenkor egy nő megtapasztalhat. Ha pedig egy nő megérzi ezt az erőt, nincs olyan akadály az életben, amit ne tudna leküzdeni. Még egy fontos dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni: a háborítatlanság nem helyhez kötött. Intézményben, intézményen kívül egyaránt megélhető, attól függ, hogy a segítők milyen szemléletet vallanak.

– Mi jut eszetekbe arról a fogalomról, hogy bababarát kórház?

F. P.: – Én nem szeretem ezt a kifejezést, inkább azt tudnám elfogadni, hogy anya-baba barát kórház, mert ezt a kettőt nem lehet szétválasztani. Ráadásul attól, hogy ki van festve szépre egy szülőszoba és rózsaszín a függöny, nem lesz bababarát egy szülészet. Ez nem ettől függ. Akkor lenne anya-baba barát egy kórház, ha a nők kapnának objektív tájékoztatást, és annak fényében hagynák, hogy döntsenek a testüket érő beavatkozásokról és mindarról, ami velük meg a gyermekükkel az intézményben történik. Például hogy mennyi időt szeretnének az intézményben eltölteni, mikor és hogyan szoptatják a babát, hogy egy ágyban akarnak-e vele aludni, vagy sem.