Apakanapé – mert az apák is ugyanolyan fontosak

Interjú Szél Dávid és Szabó Júlia pszichológusokkal az apák szerepéről.

Evidensnek tűnhet, sokáig mégsem volt jellemző annak a véleménynek a létjogosultsága, miszerint az apák részvétele a család életében, a gyereknevelésben ugyanolyan fontos, mint az anyáké. Az apákat és ezzel párhuzamosan a családokat segítő, támogató kezdeményezésként indul el hamarosan az Apakanapé, amely nem más, mint két pszichológus, Szél Dávid és Szabó Júlia közös rendelése. Őket kérdeztük az apák múlt és jelenlegi helyéről, szerepéről a családban.

– Hogyan változott az apák családhoz való viszonya az elmúlt években?
Szél Dávid: A női emancipáció velejárója a férfiak, illetve az apák emancipációja is. A nemi szerepek kiegyenlítődése, a szerepek és feladatok egyenlő megosztása általános tendencia. Az elmúlt évtizedek során bekerült a köztudatba, hogy az apa ugyanúgy része, fontos része a gyereket körülvevő rendszernek, mint az anya. Elég az apás szülés elterjedésére, természetességére gondolni. Pszichológiai, illetve gyerekneveléssel foglalkozó könyvek is egyre inkább helyén kezelik az apák szerepeit, nem segítőnek, hanem partnernek látják, láttatják őket. Mintha a tudomány és a közélet is egyre inkább megértené, hogy a gyermek szülei közül az apa éppúgy felcserélhetetlen és pótolhatatlan személy, mint az anya. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy mindezen pozitív tendenciák mellett egy reprezentatív kutatás rámutat arra, hogy Magyarországon még mindig a hagyományos szerepmegosztás jelenik meg a családok életében.

– Minek a hatására alakult ki az apákban az egyre növekvő igény, hogy jobban részt vegyenek a gyereknevelésben?
Szabó Júlia: Érdemes itt a tágabb kontextust, a gazdasági, társadalmi változásokat, normákat is figyelembe venni. Azokban a családokban ugyanis, ahol az anya is dolgozik, ahol az anyának a család mellett a karrierje is fontos, sokkal kevésbé megoldható és elvárható, hogy ő lásson el mindent a gyerekek körül. Többek között ennek hatására sokkal jobban elfogadott ma egy kisgyerekkel foglalkozó apa, mint akár húsz évvel ezelőtt. Hozzájárulhattak mindehhez a gyerekneveléssel kapcsolatos kutatások eredményei is, amelyek rámutattak az apák nagyon jelentős szerepére. Másrészt – ezzel remélhetőleg párhuzamosan – valószínűleg az apák is felismerték, hogy pótolhatatlan élményekből maradnak ki, ha nem vesznek részt gyerekeik életében.

– Milyen sérüléseket okozhat a gyerekben, ha az apa nincs vagy csak kevéssé van jelen a gyermek életében?
Sz. D.: Fontos, hogy itt most a kétszülős családokról beszélünk. Egy ilyen családban a gyerek számára az a szülő, amelyik nem foglalkozik vele, azt sugallja, hogy nem kíváncsi rá, nem tartja őt elég fontosnak és érdemesnek a figyelemre. A folyamat azért is veszélyes, mert egyfajta ördögi körré válhat: az apa nem foglalkozik a gyerekkel, így persze a gyerek sem tud igazán kapcsolódni hozzá, végül pedig az apa megerősödik abban az érzésben, hogy neki nincs igazán szerepe a gyereke életében. A gyerekek énképe, önbizalma a környezet, csecsemő- és gyerekkorban a család visszajelzései alapján alakul ki, éppen ezért az itt átélt tapasztalatok hosszú távú, sok esetben csak komoly beavatkozások árán visszafordítható hatásokkal bírnak.

– Mi az Önök tapasztalata: hogyan készülnek a férfiak a családalapításra, arra, hogy férjek, majd apák lesznek?
Sz. J.: Nagyon nehéz egységes családmodellről beszélni. A legkülönbözőbb családalapítási, tervezési szokások működhetnek jól vagy éppen rosszul. Nagyok az egyéni eltérések. Vannak férfiak, akik nagyon vágynak a gyerekekre és tudatosan, a legelső pillanattól készülnek; vannak, akik csak a születéstől kapcsolódnak be a gyereknevelésbe, és vannak, akik csak a már beszélő gyerekkel foglalkoznak. Fontos, hogy a pár tagjai tisztában legyenek egymás elképzeléseivel, szorongásaival, aggodalmaival, hogy őszinték legyenek magukkal és társukkal szemben. Ugyanis mindezek eredője fogja meghatározni azt, ahogyan a jövendőbeli szülők a gyakorlatba ültetik elképzeléseiket.

– Milyen félelmek, szorongások vannak a férfiakban saját apai képességeikkel és a gyermekneveléssel kapcsolatban?
Sz. J.: Itt is nagyon nehéz egységes, általános igazságokat megfogalmazni. Sokszor megjelenik a család és a családfenntartás összeegyeztetésének nehézsége, a hagyományt erősebben őrző társadalom és a progresszívabb egyéni minták összebékítése. Sok apa példakép szeretne lenni gyermeke számára, mások sok energiát fektetnek abba, hogy éppen olyanok vagy éppen hogy ne olyanok legyenek, mint a saját apukájuk volt.

– Mit várnak el maguktól az apák?
Sz. J.: A legtöbb apa „csak” annyit szeretne, ha jó kapcsolata alakulna ki a gyerekével.

– Hogyan tud a feleség abban segíteni, hogy a párja jó apának érezze magát, illetve motivált legyen a gyereknevelésben való részvételre?

Sz. D.: A család egy rendszer, ahol minden résztvevő egyenlő súllyal vesz részt. Ez természetesen nem jelenti, de nem is jelentheti a szerepek egyenlő elosztását. A rendszer sajátossága ugyanakkor, hogy ha az egyik tagja mozdul, óhatatlanul és szükségképpen mozdul a többi is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a rendszer tagjai egyénileg nem tehetőek felelőssé semmiért, hiszen minden, amit valaki tesz, az egy válasz valaki másnak a tettére, amely egyébként megint valamiféle reakciónak tekinthető, és így tovább. Az viszont biztosan segíthet az apáknak, ha egyrészt elismerik a szerepüket és a kompetenciájukat, sok bizalmat kapnak, de talán még ennél is fontosabb, hogy ne érezzék azt, hogy ellenőrzik őket. Emellett viszont tekintettel kell lenni a szorongásaikra, a nehézségeikre, az igényeikre is. Azt azonban ne felejtsük el, hogy ugyanerre van az anyáknak is szüksége!

– Mennyire jellemző, hogy az apák azt a mintát viszik tovább, amit otthon a saját apjuktól láttak?
Sz. J.: Ez egyrészt függ attól, hogy milyen mintát kaptak. Másrészt azonban mintáink olykor olyan mélyen belénk ivódnak, hogy részben nem is feltétlenül tudunk róluk. Gyakran tudatosan szeretnénk továbbvinni a jó gyakorlatokat, azokat a nevelési fogásokat, praktikákat, amelyekkel kapcsolatban azt gondoljuk, hogy szüleink jól csinálták. Az is előfordul, hogy a saját szüleinkkel kapcsolatos tapasztalatokkal ellenkezőleg szeretnénk gyerekeinket nevelni, de paradox módon ezek a minták még ilyenkor is képesek hatást kifejteni, akár az adott jellemző elkerülésének görcsös igyekezetén keresztül.

Sz. D.: A minket ért hatások megkerülhetetlenek. Ez azonban csupán annyit jelent, hogy éppen ezek azok, amikkel dolgozni lehet és kell. Saját motívumaink és elvárásaink felismerése sokat segíthet abban, hogy ne láthatatlan hatások alapján cselekedjünk, hanem tudatos, érett, jól működő felnőttként.