Férfivá avatás egy piarista szerzetes szemével

Vajon mit jelent ma a férfivá avatódás? És hogyan éli meg egy szerzetes saját életútja során?

– A beavatás mindenképpen valaminek a vége és valaminek a kezdete. Nagyon nehéz, mert szembenézést, őszinteséget, felelősségvállalást kíván. Egy ma élő fiúnak megvan ehhez az ereje, az érettsége?
– Nemrég egy fiatal szerzetestársam lelkigyakorlatot tartott, amelyen a beavatás elemeivel foglalkozott, a küzdelemmel, az apákkal való kapcsolattal. A jelenlévők közül egy fiú sem volt, akit ne vonzott volna ez a kérdés: úgy látszik, mindegyikükben ott van az igény a beavatásra, a férfivá válás folyamatára, rituáléjára. A közelmúltban egyetemista lányokkal beszélgettem, és előkerült a párkapcsolat témája. Néhányan mondták, hogy hiányzik valami számukra fontos férfielem a párjukból. És aztán egy kis idő múlva kapok egy-egy visszajelzést a legényektől, hogy maguk is keresik férfi identitásukat.

– Ön hogyan tapasztalta meg élete során a beavatást-beavatódást?
– A beavatás számomra néhány alapvető emberi, spirituális tapasztalat átélése, tudatosítása. Abban hiszek, hogy ezeket a tapasztalatokat megosztva mondok igazat a férfivá válásról. 11 éves lehettem, amikor „beleállt” a gondolat a fejembe, az érzés a szívembe, hogy pap legyek. Azt gondoltam, ez azt jelenti, két lépést lépjek hátra a lányoktól, ha egyszer úgysem nősülök meg soha. Ettől, azt hiszem, a női nem áttolódott bennem a „veszélyes” kategóriába.

– Nem is beszélgetett lányokkal, nőkkel?
– De beszélgettem, csak volt bennem egy félelem is: jó, kedves ez a lány, de ha vonzó, ha megérint, akkor mennem kell a közeléből.

– Azért félt, mert attól tartott, hogy egy lány eltérítheti a hivatásától?
– Igen. Voltak lányok, akik erősen hatottak rám, felpörgették a szívemet, de ekkor tudtam, hogy mennem kell. Kecskemétre jártam fiúiskolába. Természetesen én is ott voltam a bulikon, de ha egy lány érdeklődött irántam, azonnal eltűntem. Persze közben jólesett, nagyon fontos volt, hogy a lányok ne vegyenek semmibe, hogy normális srác, férfi vagyok, hogy megfelelek az elvárásaiknak. Ittam azokat a szavakat, amiket a többi fiú mondott arról, hogy ennek vagy annak a lánynak tetszem.

– Tudták, hogy papnak készül?
– A fiúk igen, a lányok nem, csak akkor, ha valaki nagyon közeledett – akkor elmondtam.

– Olyan nem volt önben, hogy „mégiscsak meg kellene próbálnom, azért, hogy tudjam, miről mondok le”?
– Ha úgy próbálok meg valamit, hogy tudom, hogy úgysem lesz belőle semmi, akkor nem tudom, mit próbálok ki. Eközben viszont nagyon vágytam arra, hogy valahogy mégis kapcsolatba kerüljek egy lánnyal. És ebben a „ki nem próbálásban” volt egy keserűség, mert láttam, hogy azért egy férfi-nő kapcsolat nagyon jó. Sétáltam a városban egyedül, láttam, hogy a többieknek van barátnője

– és sajnálta magát?
– Igen, nagyon. Akkor azt gondoltam, hogy ha ettől a magánytól szenvedek, akkor az biztos jó lesz valamikor, de nem a földön. Volt bennem egy nagy önsajnálat. Aztán beléptem a piarista rendbe, ahol azt a képet alakítottuk ki magunkban, hogy akkor hasznos és értelmes az életünk, ha éjjel-nappal erőfeszítésben élünk. Ha kispap vagy, a tanulás a dolgod, a lehető legnagyobb erőbedobással. Emellett sokat túráztunk, mozogtunk, sportoltunk, szintén keményen, a legnagyobb erőbedobással.

Aztán az egyetem vége felé kapcsolatba kerültem az iskolanővérekkel, ami kiforgatott eddigi életlátásomból. Ők arra kértek, legyek az egyik vezetője egy lányoknak szóló, hivatástisztázó lelkigyakorlatnak. Megjelentem ott, mint egy szem férfi, elővettünk egy szentírási részt, és azt a lányok átélték, érezték, egy sor dolgot „csinált” velük a szöveg, én meg nem éreztem semmit. Szégyelltem magam, és borzasztóan megirigyeltem ezt a belső gazdagságot. Minden alkalmat megragadtam, hogy megszerezzem ezt. Elmentem például lelkigyakorlatokra, ahol sokat kellett az érzéseimről beszélni, és szép lassan rájöttem, hogy nekem is vannak érzéseim, csak eddig nem tudtam kapcsolatba kerülni velük, ám ha nagyon figyelek, akkor mégis sikerül. Egy idő után elkezdtem örülni magamnak, annak, hogy vagyok és amilyen vagyok. Előtte inkább feladatnak, kötelességnek éreztem az életemet, a létemet. Akkor kezdett körvonalazódni, hogy szeretem magamat, és még az is lehetséges, hogy Isten is szeret engem.

– Miért voltak eltemetve az érzések önben?
– Kiskoromban, azt hiszem,  nagyon „természetes” srác voltam, éreztem, átéltem azt, ami megesett velem. Aztán 14 éves koromban édesapám a szemem láttára halt meg áramütéstől. A kertünkben lévő fóliasátorban rossz volt a világítás, ő kiment megszerelni – az én tanácsomra –, és belehalt. Ezt szörnyű volt látni, és eszembe jutott, hogy én öltem meg. Persze tudom, hogy nem, de mégis ott volt bennem a gondolat. Itt maradtam az édesanyámmal és a két húgommal, és hirtelen beleraktam magam a családfő szerepébe 14 évesen. Emlékszem, hogy édesapám sírjánál sem szívből sírtam, hanem féltudatosan. Egy részem sírt, a másik nézte és felügyelte a helyzetet egyfajta száraz, katonai figyelemmel. Itt valami beragadt, mondjuk úgy: az érzelmi életem.

Az édesapám halála napján találkoztam egy pap ismerősömmel, és elmondtam neki, hogy dühös vagyok Istenre, amiért ezt tette. Azt mondta, hogy ilyet nem lehet gondolni. És akkor ettől „dugó” került az érzéseimre, mert magamra vettem, amit mond. Hogy az, ami bennem így forrong, kavarodik, egy kontroll alatt tartandó valami. Ez jól beleillett abba a férfiképbe, miszerint az élet erőfeszítés.

Az előbb említett lelkigyakorlatokban talán ez a „dugó” tudott felszakadni. Megtapasztaltam, hogy gazdagság van bennem, és ez jó is volt mindaddig, amíg megint csak körbe nem néztem, és rá nem döbbentem, hogy nem értem, mit is jelent a férfi pozitív értelemben. Most már van belső gazdagság, de ez mintha nagyon nőies volna. Addig azt gondoltam, hogy a férfi az, aki elhallgattatja az érzéseket, belső világát az akarat, az erőfeszítés határozza meg. Ez ott hirtelen negatív színben tűnt fel előttem. De akkor hol van a pozitív férfi és mit jelent az én férfilétem? Összegezve: meghatározó volt számomra a nőkkel való találkozás, de még inkább, hogy ennek nyomán az én belső – mondjuk úgy – női részemmel találkoztam, és nagyon megörültünk egymásnak.

– Az édesapja halálát nevezhetjük beavatásnak?
– Az biztos, hogy létfontosságú tapasztalat. Nagy ugrás a gyereklétből a felelős felnőttlétbe. De nem állt mellettem senki, egyedül voltam és ez csak „csinálódott” velem. Nem is sikerült igazán. Úgy látom, a beavatáshoz kell egy vezető és egy közösség, ahová beavatódik a férfi, egy közösség, aki befogadja őt. Ez velem a szerzetesi örök fogadalmamban történt meg, mert az egy határozott, rituális esemény közösséggel, befogadással.

Itt, a piaristáknál azt jelenti: „Eddig tanultál, képződtél, próbálgattad az életünket, most véglegesen közénk tartozol, mostantól te is tanítani fogsz, közösen felelünk közös küldetésünkért.” Amikor elmondtam a fogadalom szövegét, elsírtam magam. Ott és akkor ért össze az érzelmi és a racionális, kötelességet vállaló részem. Aztán bekerültem az IBS szervezetfejlesztő-supervisor képzésébe, ahol nagyon szabad közegben nagyon erőteljes férfiak és nők mozogtak, természetes módon. Mestereink vezetésével a férfi-női minőségünket a szupervízori munkában átéltük, használtuk. Egyik mesterem által ekkor találkoztam az egyik harcművészeti irányzattal, ami azért lényeges, mert a harc férfilétemnek egy nagyon fontos alapeleme volt.

– Harc valami ellen vagy valamiért?
– Jó kérdés Alapvetően az volt a fontos, hogy átéljem, megtapasztaljam, hogy van bennem egy elemi, vad erő, amivel kapcsolatban keresztények és nem keresztények mindig feltesszük a kérdést, hogy szabad-e ezt megtapasztalni, mert ez a vad erő el tud szabadulni, és pusztíthat is.

Másrészt itt döbbentem rá, hogy nekem mint férfinak ez van, a nőknek meg más van. Ekkor büszkén éltem meg a magányos harcost, és amikor beszélgettem a férfibeavatásról, nem is volt előttem más kép, csak ez. Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem: a beavatás mindig egy befogadás is egy közösségbe, és ennek a közösségnek a szolgálata. Ekkor lett igazán élő számomra az örök fogadalmam. Élővé vált a szertartás azon része, amikor minden örökfogadalmas szerzetes egyenként megölelt, befogadtak a „harcosok” közé.

Az edzőteremben pedig megtapasztaltam és megtanultam, hogy a harc nem az ütésváltás. A harc, a konfrontáció nem más, mint az igazság pillanata. Ekkor kiderül, ki vagy, mi mozgat valójában, hol vannak a határaid. Ez a helyzet az, amiben benne kell maradni, hogy napvilágra kerüljön, aminek napvilágra kell kerülnie. A végsőkig benne kell maradni, nem kilépve belőle, ahogyan Jézus is tette.

– Örül annak, hogy férfi?
– Igen. Amikor már rátaláltam a saját belső gazdagságomra és a vad erőre is, veszélyes életet éltem a hivatásomra nézve. Megéltem, hogy vagyok másik pólus, ráadásul olyan nők számára, akikben volt energia, erő. A nőiség erejének két oldalát éltem meg: a boszorkányt, a pusztítót, a háttérből manipulálót, és a gyógyítót, az életet adót. Ahogyan a vad férfierő is lehet gyilkos és lehet teremtő, védelmező. Élveztem az azokkal való találkozást, akik átélik ezt a két lehetőséget. Mindezt fontos volt megtapasztalnom, hogy megéljek valamit a pozitív férfiasságból.

– Még most is harcosként definiálná magát? Így éli az életét?
– A férfi archetípusokat a harcos, a mágus, a király és a szerelmes kategóriába szokás sorolni. Történetemben, életemben, abban, amit elmondtam, a testnek nagyon fontos szerepe van. Az erőnek, az érzéseknek. Egy rokonomnak voltak lovai. Lejártam hozzá lovagolni. A tizedik alkalom után már egyedül mentem terepre, veszélyes volt, de nagyon élveztem. Annyira szenvedélyesen akartam lovagolni, hogy a rokonom nekem adott egy lovat, amit Gödön tartottam. Hetente többször kilovagoltam terepre. Amikor a ló hátáról szétnéztem, azt éreztem, nomád őseim szemével nézek szét. Hogy megérkeztem a helyemre. Amint beléptem az istállóba, minden tiszta és egyértelmű lett.

Az iskolában, ahol dolgoztam, éltem, átláthatatlan emberi fájdalmak, kapcsolatok, ügyek fogadtak Tőlem vártak segítséget, a lóháton pedig azt éreztem: itt van az Isten. Ekkor ez volt az az imám, amit át tudtam élni. Furcsa volt, mert a legkevesebb, amit mondani lehet róla, hogy romantikus, kicsit pogánykodó. Én meg katolikus pap vagyok. És arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy olyan belső tapasztalattal rendelkeznék, hogy ha szembejön valaki, aki azt mondja magáról, hogy sámán vagy táltos, akkor ne szaladjak el, hanem azt tudjam mondani, hogy én is az vagyok. Állok elibéd. Tehát hogy keresztény papként átéltek legyenek azok a dimenziók, amiket ő velem szemben esetleg képvisel.

– Úgy érti, hogy azt akarta átélni, hogy a sámán és a pap számára ugyanazok a csatornák nyitottak?
– Igen: hogy ismerem azokat a csatornákat, amiket ő, és a keresztény hitemet tudom abban megélni. Mindebben megerősített az is, hogy amikor az El Caminón jártam, egy pihenő alkalmával kinyitottam a Szentírást, és a vérfolyásos asszony történeténél nyílt ki a könyv. Megragadott az a mondat, hogy Jézus „érezte, hogy erő árad ki belőle.” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi az az erő, amiről itt szó van, hogyan volt ezzel Jézus, hogyan működik. És akkor azt mondtam: nekem ez kell. Elég merész ez így, de fontos volt nekem, mert végre oda mertem állni Isten elé, hogy egyszer végre már valóban kérjek Tőle. Korábban mindig meghajtottam a fejem, és azt mondtam, legyen meg a Te akaratod. De most mást gondoltam: azt, hogy ezt most én akarom, és lehet, hogy másként lesz, de akkor is kérem.