A retinaleválás kezdeti szakaszában a páciens sötét homályokat, fényfelvillanásokat észlel, később látótérkiesés jön létre. A panaszok alapján a szemészorvos kitágított pupilla mellett szemfenékvizsgálatot végez, melynek során megkeresi azokat a szakadásokat, melyek az ideghártya elemelkedéséhez vezettek. Ezeken keresztül ugyanis az elhígult üvegtesti folyadék a retina alá kerül és képes azt elemelni.
A szakadások lehetnek apró körök vagy patkó alakúak, és lehetnek hosszú, résszerű repedések a látóhártya szélső részein. A kóros terület helyének pontos meghatározása azért fontos, mert ez képezi a műtéti megoldás alapját.
A beavatkozás során a retina és az alatta fekvő érhártya rétegeit a szakadás területében külső fagyasztással kezelik, melynek révén steril gyulladás keletkezik, ami hosszú távon összetapasztja alapjával a szétvált retinát. A hosszú távú sikerhez azonban nem elég önmagában a fagyasztás, az ínhártya lemezét külső bedomborítással – általában szilikonból készült szivaccsal – meg is kell emelni.
Kellő mértékű bedomborítás esetén az ínhártya és a rajta fekvő érhártya eléri az ideghártyát, így azok össze tudnak tapadni, visszatérhet a látás. Ha a leválás túl magas, más műtéti technikára van szükség a rétegek egymáshoz közelítésére.
Nagyon fontos az időfaktor, azaz az első tünetek észlelésétől a műtétig eltelt idő! Sajnos a retina leválásakor az érhártyából történő vérellátás az érintett területen megszűnik, ezért a fény felvevésére alkalmas, úgynevezett fotóreceptor-sejtek károsodnak.
Az is lényeges kérdés, hogy az éleslátás helye levált-e már a beteg jelentkezésekor. Amennyiben igen, és nagy mértékű a látásromlás, a tökéletes műtéti helyreállítás ellenére is csak szerényebb látásjavulás várható.
A betegség megelőzésében legfontosabb a fenyegető panaszok időben történő felismerése és komolyan vétele, amennyiben ilyeneket észlelünk, forduljunk azonnal szemész szakorvoshoz.
