Sajnos sokan hajlamosak azt hinni, hogy a mozgásszervi elváltozások, sérülések kezelése befejeződik a műtéttel vagy más nem műtéti gyógymóddal. Pedig ennek épp az ellenkezője igaz: óriási jelentősége van annak, ami a gyógytornászok, a fizikoterápiás szakemberek vezetésével zajlik.
Gondoljunk csak például arra, hogy mondjuk egy csuklótörésnél a gipszrögzítés akár hat hétig is a páciens karján lehet, ezalatt a rögzített ízületek mozgásterjedelme jelentősen beszűkül. A gipszlevétel után – legyen bármilyen szorgalmas is a beteg – önerőből aligha érhető el az eredeti teljes mozgásterjedelem.
A hosszú rögzítési idő alatt a lágy szövetek, szalagok, inak, ízületi tokok letapadnak, kissé zsugorodhatnak is, éppen ezért az első időszakban a mozgatás fájdalommal jár, ami rögtön védekezést vált ki a sérültben, és a vége az, hogy nem mozgatja a csuklóját. Ráadásul ennek nagyon súlyos, csak nehezen gyógyítható, úgynevezett inaktivitásos szindróma is lehet a következménye.
De vegyünk egy másik példát: csípő- vagy térdprotézis beültetése után az immáron fájdalom nélküli ízülettel újra meg kell tanulni járni, fokozatosan adagolva a terhelést az operált végtagra. Ez sem lehetséges „csináld magad” módjára, nem véletlen, hogy a közvetlen műtéti időszak után a páciensek még a rehabilitációs osztályra kerülnek két-három hetes komplex utókezelésre.
Lám, ez csak két kiragadott példa volt, de remélem, nem kell bizonygatnom, hogy hasonló a helyzet bármilyen másik sérülés vagy ortopédiai beavatkozás után is. Érdemes tehát a gyógyulási folyamat „második félidejében” is jól teljesíteni, hogy végül elégedettek legyünk a végeredménnyel!
