KÖHszönjük szépen!

Gondoltam, lehetne ez akár egy rövidebb írás, és a beszédes címmel be is fejezem, de aztán mégsem, inkább levezettem a válságból a KÖH megszűnését.

Válság van, halljuk, ismételjük unásig, miközben mindenki él(ne) ugyanúgy, mint akkor, amikor nem közölték vele, hogy válság van. Válságban rendkívüli a helyzet, ami rendkívüli intézkedéseket igényel. Aki éppen intézkedik, nagyobb szabadsággal bír, hiszen vitatható döntéseit betakarhatja a támadhatatlannak tűnő érvvel: válság van! Válságban nem szabad kicsinyeskedni, válságban nem érünk rá. Mindegy, mi, csak történjen valami, amitől előbbre megyünk, ami talán segíthet a gazdaságon, bármi jobb, mint leállni, mert akkor visszavonhatatlanul eljön a Nagy Összeomlás.

Ezt elkerülendő, sürgősen meg kellett szüntetni a KÖH-öt, ami sikerült, úgyhogy most legalább ennyivel beljebb vagyunk. Bár az aktuális és hivatalos kommunikáció érthető okokból nem hangoztatja, sejti és olvassa is az ember, hogy érdekütközés lehetett itt a háttérben. Útban volt szegény Kulturális és Örökségvédelmi Hivatal, hát lett helyette más. Állítólag óriásberuházások is leálltak volna, ha nem raknak rendet az egyébként elég idegesítő szervezet körül, ez pedig megengedhetetlen, mert ezek mentik meg a gazdaságot, Magyarországot, rajtunk keresztül Közép-Európát, ami így szerves kapcsolatot építhet ki Kelet és Nyugat között, ezzel is elősegítve a világbékét és a biztos, kiszámítható gyarapodást. Amúgy is nehéz eldönteni, hogy sirassa-e az ember a megszűnt hivatalt, mikor kevés idegesítőbb kulturális terület létezik az örökségvédelemnél. Ahol a magánember, ha műemlék tulajdonába kerül, még levegőt sem vehet, nemhogy a szükséges minimum keretein belül maradva akár egy válaszfalat is arrébb tehetne. Bezzeg a „kiemelt” beruházások, a legalább pár százmilliós projektek. Az mindjárt más. Egyik örök kedvencem a pesti Postapalota esete, ahol a két műemléki védettségű távíróterem közül a jóváhagyott terveken az egyik megmaradt, a másik repült, mert kellett a hely a kétszáz szállodaszobának. Vagy a Kossuth téri Kúria épületében a Néprajzi Múzeum, ahol EU-s pályázat keretében sikerült úgy „fejleszteni” a közönségforgalmi tereket, hogy a főhomlokzat tornyait tartó főfalakat elvékonyították, mert csak így fért be a szabvány szerinti új melléklépcső. De hogy például egy Kazinczy utcai ház padlását be lehessen építeni, az sajnos lehetetlen, egy barátomnak már három tervét dobták vissza, mert egy zsebkendőnél valamivel nagyobb tetőablakot szeretett volna beépíteni, amivel egyszer és mindenkorra tönkretette volna egész Budapest városképét. Én meg tudom érteni, ha a kormánynál elszakadt a cérna, és mikor rájöttek, hogy így nem tudnak haladni, felrúgták a széket.

Nagy újító lendületemben azért mégis érzek valami belső bizonytalanságot. A KÖH-nek ugyanis volt egy jó stratégiája, ami a valóban jó megoldást jelentő integrált örökségvédelem mellett tette le a garast. (Az elv lényege röviden, hogy a régi sértetlen és marad, de jöhet az új is, hogy egymás értékét felerősítsék.) És ez milyen jó már, és akkor most mégsem csinálhatják meg szegények. Aztán gyorsan elhessegetem a kellemetlenkedő érzést, hiszen nem érünk rá finomkodni, értsük már meg, hogy válság van!