Az újságírók kedvenc épületei

De vajon értenek a firkászok hozzá?

A kedves olvasó talán nem is tudja, mennyien sóhajtoznak országszerte, amiért éppen Önnel nem tudnak párbeszédet folytatni. Ezek a sóhajtozók egyszerű magyar állampolgárok, igaz, mindegyikük diplomás. Maguknak való fajta emberek, akik rengeteget tépelődnek, nagyon sok döntést hoznak meg, és utána szeretnék valakivel megbeszélni, hogy vajon jól tették-e. Ezek az emberek az építészek, és szakmai körökben szinte naponta elhangzik nagy sóhaj kíséretében a mondat: nincs párbeszéd az építészek és a „civilek” között, az „utca embere” nem érti az építészeti alkotások igazi értékét, a közeledés lehetetlen, a szakadék elmélyült, és sajnos – építészek híján? – nincs, aki hidat verjen fölé.

Szerintem is van mit javítani a dolgon, és véleményem szerint az tud bármit is elmagyarázni, aki ért valamit, tehát a labda az építészek oldalán pattog. Ha ők vannak tele ötletekkel, ők alkotnak saját gondolataikból, ők szeretnék megmutatni, mire jutottak, akkor nekik kellene venni a fáradtságot arra is, hogy elérjék a nagyérdeműt. Az utóbbi ugyanis – éppen Ön, kedves Olvasó – joggal gondolhatja úgy, hogy nem érdeklődik, mert nem, és kész.

Szerencsére vannak, akik a helyzet orvoslásán fáradoznak, ők az építészettel foglalkozó újságírók. Ők évről évre végigszemlézik az új épületeket (az építészeknek nincs más dolga, csak nevezésükkel jelezni, hogy érdekli őket a párbeszéd), nemzetközi szakújságírók segítségével előválogatják a kínálatot, majd a kizárólag hazai média szakemberekből álló zsűri jól le- és felpontozza a döntőbe jutott házakat. Persze az értékelés nem szakmai alapon megy, indoklásul mondhatnak bármit, például azt is, hogy nem tetszik ez az anyag, mert beakad a ruhám, de hát ez van. Aki nevez, vállalja, hogy hozzá nem értők bírálják el a munkáját. Mégis néha érezhető a kelletlenség az alkotók arcán, akik nem értik a szakmaiatlan kritikákat, és láthatóan rosszul esik nekik. A zsűri kritikáira azután a kevésbé nyugodtak még vissza is szólnak, amivel megkezdődik a párbeszéd, amiért az egész létre jött. A gála után építészek és újságírók a közönséggel együtt ott maradnak beszélgetni, és valószínűleg kigyúl a fény egyes fejekben, tehát igencsak van értelme az egésznek.

De nézzük, milyen volt az idei felhozatal, hiszen az Égigérőnek is éppen a fenti párbeszéd előmozdítása a célja, ezért locsog állandóan építészetről. Ebben a bejegyzésben a megvalósult épületek kategória hat épületét vesszük sorra, hogy kitaláljuk, ki lett a győztes.

Egy komplett kisebb városnegyed rendbetétele volt az első pályázó, új épületek több tízezer négyzetméteren, sőt kortárs módon – az időt is jelölve, amikor a beavatkozás készült – kiegészített régiek. A pécsi Zsolnay park annyi épületet vonultatott fel, amivel már nem is volt egy súlycsoportban a többivel.

A képen új és régi találkozik, mégis kellemes ránézni, szinte olyan, mintha egy olasz kisvárosban lennénk valahol. Ennyi a tétje a kortárs fejlesztéseknek: érezni kell, hova mi kerül, mik az arányok, milyen az anyaghasználat. Kellő érzékenységgel olyat lehet létrehozni, ahol az arra sétálót nem fogja érdekelni, melyik épület mikor készült, csak egyszerűen jól érzi magát. Jobb oldalon a ház tetején van egy új szint, szemben pedig a meglévő utca léptékéhez jól igazodnak a fehér épületek. A köztük lévő kis híd tovább sűríti a házak között lévő teret. Ha az illesztés nem ilyen érzékeny, sőt érzéketlen, akkor a fejlesztést általában komoly társadalmi tiltakozás övezi. (Ez is jó párbeszédi forma lenne, de ilyenkor az építészek nem reagálnak.)

A majd ezer éve már dokumentumban is említett település, a Szegedtől 97-ben függetlenné vált Algyő új iskolája első ránézésre olyan lehet, mint egy jobban sikerült ipari parki épület, például egy autógyár központja, de többről van szó. A 20. századi modern építészet teljes arzenáljába öltöztetett épülethasábok úgy vannak csoportosítva, hogy köztük izgalmas terek keletkezzenek. Kicsit olyan az egész, mint egy finoman fegyelmezett, mesterséges kicsiny táj, el lehet képzelni, hogy itt valóban jó lesz tanulni.

Rengeteg vita kíséri, ami jól mutatja, hogy a szellem még ma is képes hatni. Ez a terv képes arra, hogy kissé megsavanyodott műemléki építészetünket megtermékenyítse. Nem épített rá a falakra, hogy kiegészítse a romot, de nem is egyszerűen úgy hagyta. A lépcsős elem a régi hiányzó sarok helyén áll, ha pedig felmegyünk, az egész rom a szemünk elé tárul. Ezzel az egyszerű gesztussal a látogató és a régi épületmaradvány kapcsolatba kerül egymással. Nem tetszik a rozsdás elem, mert elszakítja a ruhát? Akkor vitatkozzunk róla!

Az Odoo-ról már szintén írtam. A jövő házát kereső nemzetközi versenyen több díjat is bezsebelt a műegyetemisták drága technológiákat felvonultató kis épülete. A kis ház azért van így kettévágva, mert az alkotók azt szeretnék, ha újra nemcsak bent, de kint is élnénk a jövőben, ezért a különálló falban nyári konyha van kanapéval. A régi magyar tradíciók átértelmezése – gondolatisága miatt – tervként is értékes. A képen az épület építés közben látható, a kész ház elkészülése után energiát termel, így nem kerül pénzbe a fenntartása.

A győr-kismegyeri templom kívülről és belülről is régi gazdasági épületet idéz, a bejárati homlokzat viszont szinte önálló épületként jelenik meg, ami nehezíti a megértést. Az alkotópáros munkája – tekintettel a sok megvalósult korábbi értékes épületükre – valószínűleg annyira kódolva van, hogy már csak nekik és a nagyon hozzáértőknek okoz szellemi örömöt a megfejtése.

H lakóháza a budapesti agglomerációban dacból született. Azért magas tetős, mert az építési előírások előírták, azért csíkos színesek a redőnyök, mert az előregyártott színekből egyszerűen nem lehetett választani. Kissé modoros is, mert az üres tető eléggé messze van a lenti lakótértől, mégis a lakótér fölött fazsindellyel, a nem lakótér (eresz, terasz, garázs) felett pedig fémlemezzel van fedve. Az építész először amúgy is föld alá akarta dugni a házat, de mikor a megrendelő család ezt nem akarta, jól kiszúrt velük, és akkora tereket csinált, hogy csak győzzék kifűteni.

A Média Építészeti Díj 2012-t idén a Zsolnay park nyerte, ami nem volt meglepő, viszont igazságos. A családias hangulatú építész-újságíró gálán jó volt jelen lenni, látni, ahogy kihajtanak a vita-csírák, és remélni, hogy közben azért mindenki humoránál is van.

Nekem a legnagyobb szellemi izgalmat a rom okozta, úgy látszik, szeretek vitatkozni.