A tavalyi, Madách téri pályázatról és a nyertes munkáról beszámoltunk az Égigérő hasábjain. Sajnos, ahogy a felvezetőben is írtam ma Magyarországon egy országos második helyezés, kiegészítve a közönségszavazás első helyével nem elég arra, hogy a pályázatot kiíró bármilyen szinten is komolyan vegye azt, aki ezt az eredményt eléri. Pedig meggyőződésem, hogy pályázatot kiírni nem másért érdemes, hanem éppen ezért: aki ügyes és bizonyít, az kapja a felkérést. Hiába a szakma és a közönség elismerése, a Madách téren végül más épül. Megkerestem az alkotókat, hogy bemutatkozhassanak szélesebb közönség előtt is. A velük készült beszélgetés kapcsán belepillanthatnak kicsit önök is a mai építészhallgatók gondolataiba. Akik kalauzolnak minket, és néha vissza is kérdeznek: Hertel Anna, Magyar Sára Borbála és Nguyen Duc Minh. Sári szeret többet beszélni, Anna kicsit zárkózottabb, Minh igazán céltudatosnak tűnt, de mindannyian szeretnének külföldre menni újabb tapasztalatokért.
− Hogy jött a gondolat, hogy elinduljatok a pályázaton?
− Sári: Eltérő, inkább kevés, mint több tapasztalattal a hátunk mögött, eldöntöttük, hogy hárman indulunk. Ez volt az első ilyen alkalom. A várostervezéses félévet együtt csináltuk Annával, az a terv egész jól sikerült, így jött az összefogás ötlete. Minh később csatlakozott.
− Publikus volt a pályázat? Sokan indultak rajta?
− Sári: Igen, nagyon sokan. Számomra csak tapasztalatszerzésnek indult, nem is gondoltuk, hogy másodikok leszünk. A közönségszavazásról meg nem is tudtunk, nagy öröm volt, mikor megtudtuk, hogy azon mi nyertünk.
− Szerintetek minek köszönhetitek az eredményt?
− Anna: Szerintem a lakosságnak egy látványterv alapján elég nehéz lehetett eldönteni, hogy melyik munka lehet a legjobb. Furcsa volt, hogy minden tervből kiemeltek egy képet, és az alapján kellett dönteni. Persze nagyon örültünk neki.
− Minh: Igen, ez elég nagy probléma volt. Ráadásul nem is mi választottuk ki, hogy melyik képet tegyék közre a munkáinkból, a teljes tervet biztosan nem lehetett ennyi alapján helyesen megítélni.
− Miről szólt a tervetek? A képen tulajdonképpen egy szökőkutat lehetett látni, szép fehér kerettel.
− Felváltva: A két különböző karakterű teret szerettük volna valahogy összekötni, és bevonzani az embereket a külsőről a belső térre. Burkolattal és térszervezéssel is nyílformát alakítottunk ki, ami bevezeti az embert a hetedik kerület szívébe. Persze vizsgálatokkal kezdtük az egészet. Van a közelben egy nagyobb zöld tér, ezért nem akartunk még egy ilyet. Nem parkot akartunk, hanem teret, inkább nagyvonalú, egyszerű gesztust kerestünk, mint amilyen például egy olasz piazza.
− Szerintem ez a nagyvonalú szándék átjött, ezt díjazta a közönség és a zsűri is.
− Minh: Nem bíztuk el magunkat. A közönségszavazáson jól szerepeltünk, de a kommentekben jöttek olyan észrevételek is, hogy kevés a zöld, meg hogyan lehet majd a szökőkutat karban tartani.
− Attól még jó volt Milyennek találtátok az új tervet?
− Anna: Egy-két látványtervi képet láttam, az alapján nehéz megítélni, de több zöld van benne, mint a mi tervünkben volt, és van egy kis vízfelület is. Nem tudom.
− Számítottatok rá, hogy megvalósul a tervetek?
− Sári: Nem.
− Fel sem merült?
− Sári: Nem. Csak örültünk.
− Akkor nem is érintett benneteket rosszul, hogy nem vesztek részt a megvalósításban?
− Sári: Minket senki nem keresett meg, senki nem érdeklődött. A mi feladatunk a hallgatói ötletpályázattal le is zárult. Hogy mit fogadnak meg belőle, az már nem a mi dolgunk. De valóban, az lenne a logikus, hogy ha pénzt szánnak egy ötletpályázatra, akkor az menjen tovább.
− Én is azt gondolom, hogy egy pályázat éppen azt keresi, ki tudja a legjobb választ adni az adott kérdésre. Éppen emiatt komolyabban kellene venni. Mindemellett persze örülök is, hogy nem ért benneteket csalódás. Meséljetek kicsit a jövőtökről!
− Minh: Egy év, és diploma. Előtte azonban még van lehetőség, hogy valami újat megismerjünk.
− Sári: Igen, mindannyian külföldre megyünk még diploma előtt, Erasmusszal. Mindhárman Németországba szeretnénk menni, a félév után szakmai gyakorlaton is kint maradnánk. Minh és Anna Münchenben fognak tanulni, én pedig Kölnben.
− És utána?
− Minh: Én legszívesebben oda mennék, ahol később tudom, hogy nem fogok élni. Egyelőre csak Münchent látom, utána nem tudom.
− Anna: München után Olaszország vagy Anglia is jó lenne, oda mennék szakmai gyakorlatra.
− Sári: Nekem Németország jó lenne, ott megy az építőipar.
− Én Bécsben tanultam, de nem akarok Magyarországról elmenni, ha egy mód van rá. Szerintem nem a helyszíntől függ, hogy mi történik az emberrel, hanem attól, hogy mi van belül. Hogy gondolkoztok erről?
− Sári: Nem szeretnénk kint élni. Kasselben dolgoztam babysitterként, ott találkoztam magyarokkal, akik azt mondták, hogy nem tudják magukat ott otthon érezni, pedig régóta kint vannak.
− Minh: A szüleim Vietnamból származnak, de én már itt nőttem fel. Szerintem a magyarok és a németek másként gondolkoznak erről. A magyarok azt mondják, hogy szeretnének itt és itt letelepedni, és dolgozni. A németek ezzel szemben egész életükben sokat költöznek, máshol születnek, máshol járnak iskolákba, váltogatják a munkahelyeiket és ezzel a városokat is. A magántulajdonhoz sem ragaszkodnak annyira, mint itt, sokkal rugalmasabbak. Én is azt gondolom magamról, hogy bárhol elélek. Persze nekem könnyebb, mert nagyon sok rokonom él külföldön.
− Sári: Azért az sem jó, ha az ember gyökértelen. Nekem már az is nehézség, hogy Nyíregyházáról ide járok iskolába. Hiányoznak a rokonok, a barátok.
− Anna: Én minden hétvégén hazajárok
− Van olyan álmotok, amit szeretnétek megvalósítani? Mondjuk az építészetben?
− Sári: Én nem szoktam nagyban álmodni. Mindent szeretek az utolsó pillanatban kiválasztani. Még azt sem tudom, milyen típusú irodánál szeretnék dolgozni.
− Anna: Szerintem nem is kell előre elhatározni magunkat, hogy hol akarunk dolgozni. Ha kipróbálom az egyiket, még lehetek később máshol is.
− Vannak építészeti stílusok? Vagy a feladat jellege határozza meg a megoldást?
− Sári: Inkább a helyszínből, a környezetből fakad, hogy mit kell csinálni.
– Minh: Talán az a legfontosabb, hogy jól használható legyen. Ha már egyszer valamit megépítünk, azt érdemes úgy létrehozni, hogy jól működjön.
− Köszönöm szépen
− Sári: kérdezhetünk mi is? Szerinted hogyan lehet elérni, hogy az építészeket és az építészet iránt érdeklődőket közelebb lehessen hozni egymáshoz?
− Jó kérdés, megleptél vele. Elvileg éppen ezt szolgálná az októberi építészet hónapja programsorozat, de szerintem erre nem alkalmasak a meghirdetett programok. Talán a sajtóval, a sajtón keresztül Éppen ezért írok én is róla, ezt szolgálná az Égigérő blog is. Igyekszem úgy beszámolni dolgokról, hogy egy-egy olyan gondolatot is tartalmazzon a szöveg, amit elolvasva talán közelebb kerülhet egymáshoz építész és érdeklődő. Amúgy az igazán jó házaknak éppen az a fokmérője, hogy olyan magától értetődően állnak a helyükön, ezért nehéz is róluk vitát nyitni. A kirívóan rossz példákról vagy a megosztó próbálkozásokról könnyebb beszélni. Szerintem a ti tervetek is éppen egy olyan jó terv volt, amire egyszerűen csak igent kellet volna mondani, ezért is kerestelek meg benneteket. Mert éppen az az igazi fokmérő, amikor valamit nemcsak a szakma, de a közönség is elismer. Amit csak azok értenek, akik kijártak egy építészeti egyetemet, az nehezen lehet általános érvényű
− Anna: én még nem is jártam egyetemre, amikor láttam a Turányi Gábor által tervezett tornatermet Zsámbékon. Már akkor éreztem valamit abból, hogy ez bizony jó, csak nem tudtam megfogalmazni, nem mondtam azt, hogy na, ez építészet.
− Kedvenc épületet tudtok mondani?
− Anna: olyat tudok mondani, ami most a kedvencem. Ez a Milánói dóm.
− Sári: Én U. Nagy Gábornak szeretem a lakóházait. De a Lánchíd gépháza is tetszik
− Minh: nekem mindig más. Nyáron láttam Berlinben a Topographie des Terrors épületét, az nagyon tetszett.
− Sári: és a tied?
− Nemrég voltam a C.E.T.-ben, amit nem akarok Bálnának hívni, ott jólesett bent lenni. Vannak hiányosságai, de van benne határozott építészeti minőség, érezni lehet az alkotó jókedvét.
