Nagyon rafináltak a Média Építészeti Díja szervezői: kitalálták, hogy újságírókat hívnak meg évről évre, hogy az általuk rendezett verseny végén eldöntsék, melyik épület és melyik épületterv tetszik nekik a legjobban az évi felhozatalból. A meghívott zsűri aztán persze kénytelen részletesen beszámolni az eseményről, így jó nagy hírverést csapnak a kiosztott díjaknak. Mivel ezen cikkeket minden évben komoly érdeklődés kíséri, talán ez az egyetlen lehetőség, hogy a tervekről kommunikálhasson egymással laikus és építész.
A Katona József Színházban megrendezett gálaesten idén is közel telt ház előtt ült a színpad két szélén 5-5 laikusnak titulált újságíró, a színpad hátsó részén pedig egy szakértőnek mondott háromfős illusztris társaság. Az est házigazdái – Pásztor Erika Katalina főszerkesztő és Bardóczi Sándor rovatvezető az Építészfórum csapatától – egészítették ki a látványt. Szinte senki nem sejtette, hogy a laikusokra és szakértőkre osztott színpadkép részben látszat és illúzió, beépített emberként ugyanis ez évben az építész szakma is képviseltette magát a zsűri tagjai között.
Jelen írás szerény szerzője volt az, aki építész-újságíróként kétméteres termetével igyekezett feltűnés nélkül megbújni nagynevű újságíró kollégái között, nehogy bezavarjon puszta létével a jól kitalált koncepcióba. A kakukktojás szerző mentségére szolgál, hogy a szervezők szívesen invitálták, kevés (igaz, saját kezűleg megépített) munkája van csak építészként, és amúgy is igaz rá a mondás: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, inkább beszél róla. A bemutatott tervek bírálatánál sok érv elhangzott, ezekhez szeretnék még most röviden hozzátenni, ezzel is segítve az építészet, mint sokak által meg nem értett szakma kommunikációját.
(Akit a hivatalos beszámoló érdekel, pontosan kit hogy hívnak, mi volt a tervének a neve, és melyik kategóriában milyen helyezést ért el, az ide kattintva tájékozódhat.)
Röviden összefoglalva, a MÉD döntőjébe hat épület és hat terv jutott be. Mindkét nyertes projekt közös volt abban, hogy valós és fontos válaszokat tudtak adni a jelen kihívásaira. Ahogy az est egyik szívbe markoló beszédében elhangzott, túl vagyunk már azon a túlzó és pazarló koron, amikor a meglévő javakkal felelőtlenül bánhattak, vagy éppen könnyedén játszhattak elődeink. Így nem lett győztes a döntősök közül például az a belső kialakításával a vulkán belsejében lejátszódó folyamatot leképező terv, ami több mint félmilliárd forintból oldotta meg a Kemenes Vulkánpark központi látogatóépületét (1). A mának ugyanis sok szempontja van, de ezek közül az egyik legfontosabb, hogy takarékosan kell bánni a meglévő forrásokkal. Ehhez társul aztán a kreativitás, ami igazi segítség lehet bármekkora bajban: erre volt jó példa a terv kategória győztes koncepciója, ami meglévő és súlyos problémára próbált valós választ kínálni.
Varga Noémi építész diplomamunkája az árvízi területek problematikájával foglalkozik (2), és újabb szempontból is példaértékű: az általa javasolt úszó létesítmények, amellett, hogy többek között uszadékfából brikettet állítanak elő, minimális eszközökkel, és a helyi lehetőségek maximális kihasználásával valósulhatnak meg. A létesítmények kialakításánál Noémi egyszerű eszközöket és olcsó anyagokat használt, csakúgy, mint egy másik döntős, a tápi bencés erdei iskola épülete (3). Itt a tervező igazán szerény és visszafogott eszközhasználattal talált aktuális választ arra a régi kérdésre, hogyan „kell” folytatni új részekkel egy régi épületet. Talán, ha a közösségi tér faszerkezetére vízszintesen szerelik fel a lécsort, akkor nem „górézza” és „csűrözi” le a szakmai szempontból is értékes munkát az újságíró zsűri.
Hogy kicsi részleteken is milyen sok múlhat, arra mutatott példát a Manninger villa belsőépítészeti megformálása (4). Míg az alkotók munkájukat szinte láthatatlannak és így alázatosnak érezték, a munka több részletét is kritikával illeték az este szakértői: a feketére festett minimalista szerkesztésű lépcső például valóban kilóg a régi környezetből, így nem maradhat észrevétlen, inkább csak alkotója esztétikai ízlését tükrözi. Esztétikai ízléssel pedig igencsak rendelkeztek a fertődi Esterházy-kastélyegyüttes rekonstrukciójának (5) tervezői is, akik prezentációjukban a múlt és a jelen gondolkodását vetették egybe.
Az együttes megújulása európai színvonalon történt, a régi épületek értékeit megőrizve, kihangsúlyozva, méltóságteljes és őszinte alkotást hoztak létre. Győzelmük megérdemelt, őszinte tisztelettel adózom munkásságuk előtt. A fertődi képeket nézegetve is lelkes lettem, de hasonlót éreztem egy látszólag érdektelen tervezési feladat nagyvonalú megoldása kapcsán is: a négyes metró beruházáshoz kapcsolódó őrmezői intermodális csomópont építménye (6) egyszerű és nagyszerű építészeti gesztus, ami egyszerre kommunikál több irányban is. Az alul hullámos, felül vízszintes, pálcikákon lebegő tető élvezetes térélményt ad az alatta megforduló embereknek, zölddel borított felülnézete pedig egy park szépségét nyújtja a környező panelházakban élők számára. (Érdemes kattintani.)
A pályázaton megosztott első díjas tervet meg kell építeni, rendkívüli módon felértékelheti a környező városrészt, az építészet ugyanis valóban hozzá tud járulni környezetünk jobbá tételéhez. Erre kisebb példa a Kör Kert terve (7) is, ami egy nem túl jól sikerült lakópark kellős közepén hozna létre közösségi kertet az ott lakók számára. Ez a terv egyszerű eszközöket használ építészetileg nem értékes környezetben, amit nem szépségével, inkább funkciójával képes felértékelni.
Építészetileg értékes környezetben persze jóval nehezebb maradandó alkotást létrehozni, a pincesori épületek közé álmodott Magolajház koncepciója (8) például túlzó léptékével, és ma divatos, mégis sablonos megformálásával erősen elütne környezetétől, ha megvalósulna. Talán könnyebb helyzetben volt a szovátai ipari épület felhasználásával született pálinkafőzde terve (9), aminek egyetlen hibájaként azt lehet felróni, hogy előbb akar kenyeret enni, minthogy meggyúrná a tésztát.
A környék gyümölcsösei ugyanis mára jórészt teljesen eltűntek, így ha megvalósulna, sem lenne miből italt főzni a tetszetős, rézburkolatos épületrészekben. A terv ugyan diplomamunka, aminek keretében nem elvárás a valós szituáció megoldása, mégis sajnálja az ember azt a rengeteg figyelmet, tehetséget és energiát, amit fiktív feladat megoldására fordított ennek a munkának a szerzője is. Valós feladatot oldott meg azonban a „fotográfus háza” (10) tervezője, aki egyszerű, páraáteresztő és gazdaságosan kifűthető, fapanelekből összeállított házat tervezett az erdőbe megrendelőjének, egyben barátjának.
Az épület nehezen megmagyarázható okokból, de valószínűleg későbbi, magyar építészetről szóló összeállításokban szerepelni fog, annak ellenére, hogy például homlokzati kialakításánál már több variációt kipróbáltak, ami némi bizonytalanságra enged következtetni. Bizonytalannak biztosan nem nevezhető azonban a debreceni Fenntartható Épületenergetika Információs Központ rácsos kockája (11). Bár első ránézésre még épületnek sem nevezhető, higgyék el, erről a munkáról lehetne a legtöbbet beszélni.
Nyilván képtelenségnek tűnik, de az este folyamán érthető okokból hasonlította a régi parasztházak tetőjéhez a háromsoros felső rácsot a gálaest egyik szakértője. (Erre az épületre még visszatérünk a későbbiekben, eme írás kereteit meghaladná még a felületes bemutatása is.) Előre nem megfontolt szándékból, a döntős épületek és tervek közül utoljára maradt az Eplénybe tervezett „Hütte” (12). A hóval kapcsolatos asszociációkat ébresztő forma (lehet ez síléc, lavina, vagy akár síugrósánc is) a terv legnagyobb értéke, fiktív feladatot nehéz életszerűen megoldani.
