A Keletinél kezdtem, és persze hogy kettes metróval érkeztem. Nem szálltam egyből át, mert saját szemmel akartam meggyőződni az elpasszolt lehetőségről, az állítólag unalmasra sikerült Baross térről. És jól tettem, mert itt ért a legnagyobb élmény. Állítom, hogy a Baross tér – építész szemmel, lehetőségeihez képest – az egyik legszuperebb hely lett a magyar fővárosban. Bár nagyon forgalmas csomópont, a tervezők nagyvonalú választ adtak a problémára, és menő, nyugodt, csendes és izgalmas térkapcsolatot alakítottak ki egy szinttel lejjebb. De ne aluljárót képzeljenek el: a tér közepe óriási területen van lesüllyesztve, és a két szintet lépcsők, hidak, sétálófolyosók, áttörések sűrű egyvelege köti össze. Tágas, napos, ahol kell, árnyékos, van tér a pályaudvar bejárata előtt – őszintén mondom, hogy nagyon lelkes vagyok. Ezt a feladatot így kellett megoldani. Olyan a fent, mint a lenti állomás: egyszerű, nagyvonalú, fényes. Amilyennek lennie kell.
A II. János Pál pápa téren egészen hasonló hangulatú állomás fogad. A térfelszínre érve itt is megújult és rendezett a park, igaz, a feljáró ferde tetős épülete és pozíciója nincsen szerves kapcsolatban a térrel. Cserébe kedves ötlet a vízen keresztül vezető zebra, ami elnyerte a gyermekek tetszését.
A Rákóczi tér szintén profi munka, de itt a tiszta funkcionalitás helyett már tömény üzeneteket is találunk. Kedves ötlet a két metróalagút közti harmadik, ahol várakozni lehet, vagány a pöttyös mennyezet, menő a két fénycső. A régen egészen másról elhíresült téren, ahogy kell, a körút felé tereli a forgalmat a feljáró, mögötte pedig egészen egyedi attrakcióban gyönyörködhet, aki arra jár. A fénykürtők, a vízfelület, a tükörfa egyvelege váratlan, tetszetős.
A Kálvin téri állomás lenti tere szintén igen attraktív, de egyben már öncélú is. Az íves betonbordák, a fehér, csőben futó mozgólépcsők együtt olyan futurisztikus teret hoznak létre, ami valószínűleg mégsem a valódi jövőt mutatja be. Szemben a többi állomás fantasztikus térszervezésével ez a tér kicsit túlzsúfolt, nehézkes. A felszínre ezúttal nem mentem fel, hiszen a teret már korábban átadták. A katicának és százlábúnak csúfolt felépítmények is mutatják, hogy az itteni munka – a tér egészéhez hasonlóan – valamelyest megosztó.
A Fővám téri állomás fénycsőstruktúrája mára elkoptatott ötlet, majdnem minden plázában ez van. Cserébe óriási furkósbottal ver fejbe a négy mozgólépcső feletti tér nyújtotta élmény: az itteni betonváznak már elhisszük, hogy gigászi küzdelmet vív a határoló földfalakkal (a rozsdás szín valószínűleg arra utal), mégsem aggódunk amiatt, hogy elvesztené a harcot. A mozgólépcsőn egészen átszellemült érzés felmenni a Közgáz melletti, megújult térre. Ahol azonban kicsit kár a lépcsők közé tett amorf tömegekért, érzésem szerint nem adnak hozzá az élményhez, cserébe elég lehangolóak. Látványterven biztosan jól néztek ki, de nem nagyon lehet velük mit kezdeni.
A Gellért téri állomás mozaikcsodáját sokan bemutatták már. Illik Budapesthez, gazdagabbak lettünk vele, egyúttal olyan, mintha mindig itt lett volna. A felszínen sikerült szervesen folytatni a tér hangulatát, a lejáró szinte észrevétlen maradt, az anyagok, formák stimmelnek a korábbiakkal. Váratlan és nagyon kedves a két kis vízfelület a lépcsők oldalában.
A Móricz éppen úgy néz ki, ahogy az ember a négyes metrót alapból elképzelné: semmi fakszni, csak ami szükséges, de azt ízléssel. A színes táblák segítenek beazonosítani, hogy hol vagyunk, többre nincsen szükség. Ha minden állomást ehhez hasonlóra terveztek volna, ez a cikk valószínűleg soha nem készült volna el. Újbuda-központ állomás is egészen hasonló, a falon és a mennyezeten lévő, vízre emlékeztető struktúra az egyetlen komolyabb attrakció: a beazonosításhoz elég, divatos, csinos, ennyi elég is róla.
A Bikás parki állomás felülvilágító burka alulról szuper, felülről viszont vicces. Bár régi közhely, hogy a sivár lakótelepeket egy-egy ikonikus, mozgalmas formájú építmény fel tudja dobni, ennek a hernyónak nem sikerült: idegen és érthetetlen marad a gyepszőnyegben lapulva.
A Kelenföldi végállomást horizontális méretei emelik ki a többi közül. Az óriási peronról több ponton is fel lehet menni, az építészete mai, egyszerű, nem bántó, de nem is hozza lázba az embert. A térfelszín itt is rendezett, de többet nem nagyon lehet mondani róla.
Lehet, hogy fordítva kellett volna utaznom, mert a Baross térnél még nagyon lelkes voltam, a végére azonban már nem tudtam többet befogadni. A négyes metró összességében nagyon menő hely, nem csodálkoznék, ha sokan divatból is használnák. Az állomások megújult környezete pedig – így egymás után –, ha lehet, még nagyobb élményt nyújtott. Én lassan elhiszem, hogy Budapestnek van esélye a kitörésre.
