Előre szóltak, hogy csörögni fog a telefonom, mihelyt közzétehetők a győztes tervek. Az Union Internationale des Architectes (UIA, magyarul Az Építészek Nemzetközi Szövetsége) szigorú pályázati előírásainak betartásával lebonyolított eljáráshoz hasonló Magyarországon száz éve nem volt, a Városligethez köthető fejlesztés körül pedig sok vita látott napvilágot, bevallom hát, őszintén izgatott voltam.
A közzétett tervek nem is okoztak csalódást, de még mielőtt rátérnék erre, egy félreértést most már tényleg tisztázni kellene: a Liget Budapest során nem a Városligetet építik be, hanem az ott álló, elavult épületek helyére húznak fel újakat. Az Új Nemzeti Galéria az ósdi Petőfi Csarnok, a Magyar Zene Háza a volt Hungexpo-irodák helyén épül fel. A Dózsa György út mentén álló három további múzeum pedig jelenleg is aszfaltozott területre kerül, a jeles helyszínen búslakodó parkoló helyére. Az itteni és a többi ligeti parkolót mélygarázsokba teszik, így végső soron még nőni is fog a zöldterület.
Tehát: kettő múzeum a Városliget területén lesz, de meglévők helyén, három pedig a Városliget szélén, nem fás területen. De most már tényleg nézzük, hogy milyenek, vártunk rá eleget.
A Magyar Zene Házával kell kezdeni, mert ez a terv – a japán Sou Fujimoto alkotása – a legértékesebb, egyben a legköltőibb az összes közül. Az óriási gombára (engem éppen egy szépen megért őzlábra) emlékeztető, lepényszerű épület teteje szinte lebeg a tóparti fák között, ráadásul nehezen magyarázható módon, de az egész valahogy rokon a Városliget régi pavilonépítészetével, illik ide. Az íves tető alatt szabadtéri és zárt koncerttermek kaptak helyet, az épület építészeti megfogalmazása igazán játékos, művészi erejű. Nem lehet rá haragudni, sőt, kifejezetten szeretném, ha megépülhetne. Mondom ezt annak ellenére, hogy éppen ezt a funkciót éreztem korábban a legesetlegesebbnek a Ligetbe, hiszen ha koncertek, ott van már a MüPa és ott a Budapest Music Center. De hát építész vagyok, ez a terv pedig egyszerűen levett a lábamról.
A Magyar Zene Háza után a sort a Magyar Építészeti Múzeum, valamint a FotóMúzeum Budapest ikerépületeivel folytatnám. Az ’56-osok terén álló emlékmű két oldalára a győztes tervek szerint egy-egy kocka kerül, egy fehér és egy fekete. A kiírásban eldöntött dolog volt a helyszín és az is, hogy egymásra reflektáló épületekre van szükség. A megoldást talán nehezebb elfogadni nem építész szemmel, hiszen mondhatjuk, hogy csak két újabb kocka, mi ezen a különös?
Mégis többről van itt szó. Ha arra koncentrálunk, hogy a két művészeti ág – a térrel és a fénnyel dolgozó – milyen viszonyban van egymással, és hogy tehetjük épületként egymás mellé őket, ráérezhetünk: ez bizony fogós feladvány. Hiszen épületbe (azaz a kettő közül éppen az egyik, az építészet termékébe) kerül mind a kettő. Köztük rangsorolni lehetséges, de nem illendő és nem is értelmes dolog. Ráadásul itt nem is igazán a külső, hanem az ikerépületekben kiállított képek, makettek, tervek az érdekesek. Ebben a megközelítésben kézenfekvő tervezési megoldás az alapformához, a kockához nyúlni.
A fekete, légies, homlokzatán képek kivetítésére alkalmas kocka a FotóMúzeum. Külsőleg olyan csak, mint egy térbeli filmtekercs, ahol a képkockák (tessék, újabb kocka) nem egymás mellett, hanem a test oldalán jelennek meg. A másik, tömörebb, fehér épület az építészeté. Nem akar különlegesebb megoldásokat kitalálni, mint amiket benne fognak kiállítani – ez ebben az esetben a korábbi kiemelkedő magyar építészekkel szemben udvariatlanság is lenne. Az alapforma használata tehát itt is indokolt, ahogy a szép, letisztult tartószerkezetek használata is, amelyek öltöztetik a tereket.
A két kocka tehát messze több, mint két kocka. Csak közelebbről kell megnézni őket. Magyar építészként külön öröm számomra, hogy a neves nemzetközi mezőnyben egy magyar iroda, a Tima Stúdió elképzelése bizonyult szakmailag a legerősebbnek. Tima Zoltán és csapata nagy gratulációt érdemel, hiszen győzelmükkel – a pályázat miatt ránk irányuló nemzetközi figyelmet kihasználva – újra felírják a hazai szakmát a világ építésztérképére. Igaz, ezt elsőre talán nem könnyen fogyasztható, inkább elvont alkotással teszik, de megkérdőjelezhetetlenül magas színvonalon.
A harmadik terv, a Magyar Néprajzi Múzeum kapcsán kevésbé vagyok lelkes. Ez a munka is az elvontabbak közé tartozik, építészek könnyebben látják meg benne a Dózsa György út túloldalán álló MÉMOSZ-székházra való reflexiót. Mégis a Ligetben álló összes és ide tervezett épület közül ez az, aminek a telepítése és a funkciója eleve nehezen illik egymáshoz – és most már a külseje is összeütközésbe került a belsejével.
A Dózsa György út – Ajtósi Dürer sor sarokról nehezen jutna eszünkbe, hogy éppen ide való lenne a Magyar Néprajzi Múzeum. És bizony a győztes, de nem sokat mondó, radiátorszerű épületről sem gondolnánk beszédes-csodás néprajzi értékeinkre.
A Liget Budapest projekt körüli, sok félreértésen alapuló vita miatt fokozott tétje volt annak, hogy milyen építészeti alkotások kerülnek ki győztesen a nemzetközi pályázatból. Lehetett sejteni, hogy a tényleg különleges munkák segíthetnek a projekt elfogadásában.
Az eredményt látva stílszerűen azt lehet mondani, van itt minden, mint a vurstliban. Valóban gyönyörű, az építészet legszebb arcát mutató, attraktív és közönségbarát épület ugyanúgy, mint az építészek és nem építészek közti párbeszédet segítő, elgondolkoztató magyar remekmű. Eddig tehát szuper is lenne, az utolsó azonban meglátásom szerint vitatható megoldás, ami ráadásul – bár ez inkább szakmai érv – a sarokpozícióra sem tudott igazán elegáns választ találni.
Hátravan még egy pályázat, de annak eredményét már csak jövőre tudjuk meg. A közvélemény szimpátiájáért harcoló, az idők során számomra egyre könnyebben érthető projekt sorsát illetően feltehetően döntő lesz majd az Új Nemzeti Galéria épülete.
A most győztes tervek együtt egyperces videón is megnézhetők, ami itt érhető el. A Liget Budapest oldalán pedig fent vannak sorban nemcsak a győztes, de a második, harmadik helyezést elért és megvételt nyert tervek is.
