Ha azt írom ennek a cikknek a címébe, hogy „Botrány a Várkert Bazárban”, akkor garantált a sok kattintás. Ha azt írom, hogy „Építészbotrány a Várkert Bazárban”, akkor kicsit kevesebb, de még mindig sok. Ha csak úgy fogalmazok, hogy „Nézeteltérés az építészek között a Várkert Bazárban”, már jóval kevesebb, ha pedig korrekten megfogalmazom, hogy „Nem értettek egyet a meghívottak az építészeti kommunikációval kapcsolatban a Várkert Bazárban” akkor hiába minden, túl hosszú, senkit nem fog érdekelni.
Ez nemcsak az online sajtó sajátossága, ahol a médiumok között módszert és eszközt nem kímélve megy a kattintásvadászat. És bizony, ha azt írom a címbe, hogy „építészet”, „építészek” vagy „Ybl Bicentenárium – Magyar Építészet Éve”, akkor garantáltan kezdődik az ásítozás.
Mégis felvállaltam ebben a cikkben, hogy unalmas címet adjak. Bejegyzésem mostani témája ugyanis még nem érdekel mindenkit, inkább csak azokat, akiknek valóban szívügyük az építészet. Ők pedig kattintani fognak így is.
De próbáljunk meg a kis kitérő után végre a bevezetőben feltett kérdésre válaszolni. Miért nem izgalmas hír ma az, hogy egy beruházást milyen építészeti színvonalon terveztek meg? Kik a kiemelkedő magyar építészzsenik, és mit gondolnak a világ dolgairól? Miért nem beszédtéma, ha a legnagyobb építészeink összekülönböznek valamin, ami fontos? Miért nem érdekli a nem építészeket az építészet?
Ennek számos oka van, megpróbálom pontokba szedni.
A pontok között nem véletlenül nem szerepel az, hogy a mai magyar építészek tehetségtelenek lennének. Mára ugyanis ott tartunk, hogy kezdhetnénk büszkék lenni: a fiatalok sorra nyernek nemzetközi megméretéseket, és munkáik szerepelnek a külföldi sajtóban. A rutinosabbak pedig számos kiemelkedő munkát tesznek le az asztalra itthon, igazából csak lehetőségre van szükségük, mert egyre többen képesek kiemelkedő teljesítményre.
A megoldás első lépése az lehet, ha a Magyar Építész Szövetség (MÉSZ) és a Magyar Építész Kamara (MÉK) összehangolja működését, előbbi értelemszerűen a kulturális, utóbbi az érdek-képviseleti területre összpontosítva, egymás nélkülözhetetlen munkáját elismerve. Így az építészeti kommunikációt akár felvállalhatná a MÉSZ, megbízva egy profi kommunikációs céget a fontosabb építészeti események, kiemelkedőbb alkotások tolmácsolásával. Kezdetnek elég lenne.
Az építészeti kommunikáció mint téma aktualitását a Magyar Építészet Éve záró konferenciája adta, ahol szekcióbeszélgetés témája volt az építészet megjelentetése a sajtóban. Beszélgetőtársak voltak Szegő György, az MMA által szervezett Építészeti Szalon kurátora és a Régi-új Magyar Építőművészet című szakmai magazin főszerkesztője, Csanády Pál, a Metszet és a Tervlap című szakmai médiumok főszerkesztője, Sáros László, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke és jómagam építészként, az MNO Égigérő című blogjának szerkesztőjeként.
Az igazán megtisztelő meghívást ezúton is köszönöm, remélem, a beszélgetéssel és ezzel a beszámolóval hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy a későbbiekben Magyarországon is egyre többen kísérjék figyelemmel ennek a gyönyörű szakmának a sorsát.
