Tavaly év végén jelent meg az Ybl-összes című könyv a Látóhatár Kiadó gondozásában, amelynek alapötlete volt, hogy minden, Ybl Miklós által tervezett, még meglévő épületet meglátogattunk, lefotóztunk, és megírtuk, mit lehet róluk tudni. A kötetben korrajzok is vannak, így az érdeklődők szinte mindent megtudhatnak a könyvből Yblről. Az ötlet és a megvalósítás a kiváló csapatmunkának köszönhetően sikeres lett, a könyv igen hamar elfogyott, már a második kiadást tervezi a kiadó.
Mindezt azért meséltem el, mert a kötetben szereplő több mint százhúsz építészeti leírás szerzőjeként volt szerencsém számos vidéki helyszínen járni, ahol elhagyatott, romos, gyakran életveszélyes állapotban lévő kastély volt az éppen aktuális úti célunk. Az Ybl Miklós születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendezett emlékév rámutatott arra, hogy a hazai építészet egyik legkiemelkedőbb alkotójának örökségével sem tudunk jelentőségéhez méltón mit kezdeni.
A kommunizmus évtizedeiben talpáról a feje tetejére állított társadalom vezető rétegének eltűnésével, eltüntetésével feleslegessé váltak az eredetileg lakó- és reprezentációs céllal készült kastélyok és kúriák is. A jellemző állami hasznosítási formák – jó esetben iskolákat, szociális otthonokat, rosszabb esetben terménytárolókat működtettek az épületekben – értelemszerű következménye volt a jelentős állagromlás. A rendszerváltozást követően aztán nagyon sok épület teljesen kikerült a hasznosításból, és üresen áll. Két és fél évtized pedig éppen elég ahhoz, hogy a romlást már ne lehessen vagy ne legyen érdemes visszafordítani.
Sok épületben próbálkoznak ilyen-olyan ötletekkel, jellemzően valamiféle vendéglátással. Azokon a helyeken, ahol volt tőkeerős befektető, a helyreállított kastélyokban, megfelelő marketing mellett szállodák működnek. Ahol azonban az új tulajdonos nem tudott rá költeni, az épületek hajdani színvonalához képest méltatlan körülményeket találni.
Joggal tehető fel a kérdés, érdemes-e, lehet-e egy korábbi társadalom jellegzetes épületeit eredményesen működtetni az új, megváltozott körülmények között. Ha a válasz igen, akkor érdemes költeni a kastélyokra. Ha nem, akkor legfeljebb kegyeletből tudjuk őket átmenteni az utókor számára, mint egy letűnt kor építészeti emlékeit.
Nyugat-európai országokban a nemesi réteg ma is birtokolja családjának régi építményeit, a folytonosság biztosítva van. Jellemzően anyagi források is rendelkezésre állnak ahhoz, hogy magánvállalkozások keretében működtessék ezeket, vagy már régen megtalálták a társadalmi hasznosítás egyéb formáit, és például jól felszerelt kórházak működnek bennük.
Magyarországon – és a térség országaiban – megszakadt a fent említett folytonosság, amely szervesen, egymásra épülő apró változások segítségével biztosíthatta volna a kastélyok továbbélését is. Személyes véleményem szerint a magáncélra készült épületek legmegfelelőbb hasznosítási módja éppen a magáncélú hasznosítás lenne – még ha ez éppen abban is nyilvánulna meg, hogy közcélra ajánlják fel őket –, ehhez azonban hiányzik az a pénzzel és ízléssel rendelkező társadalmi réteg, amely eredeti karakterükhöz méltóan működtetni tudná a régi kastélyokat.
