Miniszterek hada dolgozik az építésügyön

Az ovisok is tanulhatnak építészetet, átláthatóbbak lesznek a pályázatok, külterületre is építkezhetünk. Persze az is lehet, hogy az egészből nem lesz semmi.

Messziről nézve az építésügy nem olyan fontos téma, de ez csak látszólag van így. Az egész építészet végső soron ugyanis a bőrünkre megy, csak nem igazán tudunk róla. Szokták mondani, hogy az emberen a második bőr a ruha, a háza pedig a harmadik – ez elég beszédesen utal arra, mennyire az intim szféránkat érinti, hogy milyen környezetben élünk. Egy jól sikerült lakóház igazi otthonként képes egy család életét rendbe tenni, de ez fordítva is igaz: egy nem kellőképpen végiggondolt, rosszul tájolt, környezetével konfliktusban lévő ház negatív hatással lehet a benne élőkre, és emberi kapcsolatok is megromolhatnak miatta.

Persze ezeket nem látjuk sokan, és pláne nem gondoljuk, hogy mindez bizony már a tervezési fázisban eldőlhet. Az erre vonatkozó érzékenységet nem lehet tanítani az egyetemen sem. De mégis, könnyű belátni, hogy akik építészeti képzést végeztek, nagyobb eséllyel ismerik fel a fenti szempontokat, és nagyobb eséllyel lesznek képesek olyan házat létrehozni, amely nemcsak otthonunkká válik, de még akár kulturális értéket is képvisel. (Mindenkinek érdemes körültekintően eljárni, amikor építészt választ, és előnyben részesíteni azokat, akik már bizonyítottak. Meglátogatni egy-két korábban megvalósult házat indokolt, mielőtt rábízzuk magunkat és életünk megtakarítását valakire.)

De hogy jön ez ide? A bevezetőben említett kormányhatározat éppen a fentiekről szól. Többek között arra tesz kísérletet, hogy rendezze az építészek sorsát és szerepét a társadalmon belül. Egységesítést javasol a tervezés, a kivitelezés és a szabályozás területén. Egyszerűsíteni szeretné a hatósági előírásokat, miközben nagyobb szabadságot ad az építészeknek.

A témát annyira komolyan veszi a miniszterelnök, hogy az óvodától a felsőoktatásig szemléletformáló oktatási programokat szeretne látni. A Magyar Építészeti Tanács felállításával akár komoly jogkörökkel bíró testület jöhet létre, a radikális bürokratikus egyszerűsítés szándékát pedig csak üdvözölni lehet.

Aki engedélyeztetett már tervet, tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az ember életének egyik legbonyolultabb, legösszetettebb bürokratikus eljárásáról van szó. A tervekre, beépítésekre vonatkozó szabályok ráadásul folyton változnak (ahogy most is fognak), amit nehéz követni, nehéz betartani és betartatni. Pedig az, hogy ne kelljen több száz előírásnak megfelelnie egy egyszerű családi háznak, azért nem ördögtől való vágy.

A lakóházak engedélyezésével kapcsolatban elég lenne a legalapvetőbb dolgokra fókuszálni. Ilyen alapvető szempont, hogy a ház ne dőljön össze (ez statikus bevonásával érhető el), illeszkedjen épített és természeti környezetéhez (erre van a főépítész, aki építészeti látásmódjával, kulturális érzékenységével segíthet az egységes és tetszetős településkép elérésében) és tartsa be a vonatkozó beépítési szabályokat. Azaz ne legyen túl nagy, ne települjön rá a szomszédra, és ne akarjon a hegy tetején egyedül trónolni (erre van az építéshatóság, de azért a vonatkozó előírásokat tényleg érdemes lenne szelektálni.)

Kérdés, hogy mire jutnak a megbízott miniszterek az olyan grandiózus feladatokkal, mint például a területrendezés tervezési rendszerének felülvizsgálata, vagy az egységes, országot lefedő főépítészi és tervtanácsi rendszer megteremtése?

Az anyagot olvasva a jó szándékot nem lehet megkérdőjelezni, de az ördög éppen a részletekben rejlik. Ahogy láttuk, a fentiekkel kapcsolatban különösen fontos szereplő például a főépítész. A munkára rálátó, névtelenül nyilatkozó forrásunk szerint azonban felmerült, hogy ebben a szerepben lehetne akár településtervező mérnök is. Az ilyen ötletek azok, amelyek kétséget ültetnek el az emberben azt illetően, hogy a nagy nekibuzdulásnak, a gyökeres változásoknak lesz-e ezúttal értelme?

Nehezen érthető ugyanis, hogy építész végzettség nélkül miért kellene valakinek épületek építészeti minőségéről véleményt mondania. De könnyen vezethet rossz útra az is, ha „a települések külterületein való építkezés lehetőségeit” felülvizsgálják. Nehéz továbbá áthallás nélkül olvasni olyasmit, hogy a „közepes és nagy léptékű, közpénzből, illetve európai uniós forrásból megvalósuló építési beruházások előkészítésére és lebonyolítására vonatkozó egységes módszertani rendszert” kart karba öltve dolgozza ki Seszták és Lázár. Sikamlósan hangzik a Balatonra vonatkozó területrendezési tervezési rendszer felülvizsgálata is.

A „Nemzeti Építészetpolitika” kidolgozásával kapcsolatban egyelőre sok a megválaszolásra váró kérdés, de reménykedjünk, hogy a miniszterelnök, a belügy, a földművelésügy, az igazságügy, a külügy, a nemzetgazdaság és a nemzeti fejlesztés, illetve az emberi erőforrások minisztériumai megfelelő szakértelemmel nyúlnak az épített környezetünket és ezen keresztül életminőségünket alapjában meghatározó témához. Reméljük, hogy bár az említett minisztériumi struktúra látszólag nem éppen ennek a szakterületnek a rendezéséről szól, megtalálták és bevonták azokat a szakértőket, akik valós rálátással rendelkeznek az ágazat problémáira, és a határidő lejártával nemsokára egyik örvendetes hír érkezik a másik után.