Kortárs kilátó nyerte a Média Építészeti Díját

1050 kilométert utaztunk, hogy minden döntős épületet meglátogassunk – ezt követte a végső döntés.

Ahogy ígértem, a Média Építészeti Díja (MÉD) gálaestjét követően elmesélem, hogy jártunk a zsűritagokkal, mikor a fotókon hol kevesebbnek, hol többnek mutatkozó épületeket személyesen végiglátogattuk. Volt olyan alkotás, ami élőben jóval lenyűgözőbb volt, mint amire számítottunk, és volt olyan is, ahol elmaradt a várt katarzis. A MÉD zsűrijének fele személyes tapasztalatok alapján, fele épületfotókon keresztül szerzett élmények után adta le a szavazatát – volt is aztán vita egyes házaknál.

De nézzük először az úti élményeket. Szalai Anna, Sümegi Noémi, Mohácsi Szilvia és Bardóczi Sándor hajnali hat órakor fegyelmezett pontossággal jelentek meg a Városligetben megbeszélt találkozó helyszínén. Annyira pontosak voltunk, hogy hatkor a tervek szerint el is tudtunk indulni – már ez mutatta a zsűri kollégák építészet iránt mutatott elhivatottságát.

A fegyelmezettségre szükségünk is volt, hiszen rendhagyó napnak futottunk neki: egy kompakt egyterűbe zsúfolódva Pestről előbb Badacsonytomajra, majd onnan Visegrádra vitt utunk. Ennyi egy napra elég is lett volna, de még innen mentünk tovább Galyatetőre, végül Debrecenbe, majd vissza Pestre. Lehet, hogy a nem túl ésszerű napirend miatt voltunk kevésbé fogékonyak egyes helyszínek iránt, de ennek ellentmond, hogy az egymást követő épületeket egyre többre tartottuk, és este, fáradtan jött az igazi katarzis.

Az a katarzis, melyet még harmatos, reggeli áhítatban először Badacsonytomajon kerestünk. A régi bányásztelep épületeinek anyagából épített, barlangforma kápolnánál azonban valahogy elmaradt a szakrális élmény. Nem is maradtunk sokat. A dunántúli dombok között gyönyörű utakon észak felé tartva véleményt cseréltünk, és kiderült, hogy hiányérzet maradt mindenkiben. A miértre nehéz választ találni, pláne ha templomról beszélünk, de annyit mindenképp éreztünk, hogy valószínűleg nem a képeken amúgy tetszetős kis épület fog idén győzedelmeskedni.

Jobb volt egy fokkal a visegrádi helyszín. Amit meglátogattunk, egy letisztult, csűrre emlékeztető új faépület volt, amelynek az a funkciója, hogy városi rendezvényeken fedett-nyitott piactérként, főzőkonyhaként szolgáljon, illetve mosdót biztosítson a vendégeknek. A kis ház nagyon szép szerkesztéssel és anyaghasználattal kényeztetett minket, helyi vezetőnk szerint azonban egyelőre nem egészen úgy működik, amire szánták. Csak személyes véleményem, hogy ugyanez az épület másfélszeres nagyításban akár városházaként is megállná ott a helyét – jelenlegi, amúgy dicséretesen szerény formájában a városközpont, a Duna és egy Makovecz-ház közé szorult, frekventált pozíciójában valahogy kevésnek érződik.

Némi bizonytalansággal hagytuk el a helyet, egyelőre nem éreztük, hogy megérte a nagy útba belevágnunk. Az enyhe csalódottságot finom lángossal gyógyította a napsütéses Szentendre, ahonnan a Megyeri hídon átkelve egyenesen Galyatető felé folytattunk utunkat.

A nemrég átadott kilátó érdekessége, hogy nem teljesen új, hanem egy meglévő, régi, kőből rakott tornyot építettek magasabbra, mert egyszerűen nem lehetett róla körülnézni az építése óta megnőtt, körben álló fáktól. A magasítás miatt meg is kellett erősíteni a szűk keresztmetszetű épületet, így már nem maradt hely benne lépcsőnek. Az új lépcső ezért kikerült a külső oldalra, így felfelé menet egyre jobban élvezhető a feltáruló látvány. Erre a hatásra szépen játszik rá a szemünk előtt futó, lágy mintájú drótháló, ami a leesés ellen véd. A tervezők nem szerettek volna tömör korlátot, mert akkor nem látszik a régi, kőből épített épületmag – az egyszeri kapaszkodó viszont nem nyújtott volna kellő védelmet. Az alig látható, finom háló lett végül a megoldás, ami csak legfelül tűnik el a szemünk elől, kiteljesítve így a körpanoráma nyújtotta szabad érzést. A ráépítés egyszerű, beton anyagú, aminek szürkeségét kerek, színes ablakokkal törték meg. Az ablakok igaziak, a toronyban belül ugyanis kis szobákat alakítottak ki ideiglenes szálláshelyként.

Az egész épület nagyon élvezhető volt, jólesett volna azonban, ha vár minket valaki, és legalább kinyitják nekünk a szobákat, hogy meg tudjuk nézni. A MÉD zsűri ennek híján – bár telefonon előre odaszóltak a szervezők – csak kívülről kukucskált.

És ez volt az a pont, hol egymásra kellett néznünk, hogy akkor most mi legyen. Kezdett esteledni, Galyatetőről Debrecen még jó két óra, és onnan haza is kell jutni. Végül úgy döntöttünk, ha már elkezdtük, csináljuk végig. Döntésünk helyes volt, ugyanis éppen a debreceni műteremház volt az, ami számunkra a nap legnagyobb építészeti élményét nyújtotta.

Debrecen kellős közepén, régi-új házak között egy építész felépített egy meseházat. A saroktelek, amelyen a rendhagyó formájú, a helyszínen mégis magától értetődőnek tűnő, hófehér épület állt, az építész régi szerelme volt. Sokszor gondolt rá, hogy egyszer lakna itt szívesen, de nem így alakult az élete. Egyszer aztán váratlan dolog történt: megkereste őt a telek tulajdonosa, hogy nem venné-e meg, mert eladó.

A meseszerűen induló történet így is folytatódott. A bevallottan nem ésszerű, hanem emocionális döntést érzékeny tervezési folyamat követte. Ami elkészült, az pedig egy kis világszínvonal Debrecen szívében: fényárban úszó, légies, tiszta diadala az értéket teremteni képes építészeti alkotásnak. Képeken valószínűleg csak egy nehezen érthető, öncélúnak tűnő házat lát az olvasó – a helyszínen azonban nem tudtunk volna más épületet elképzelni ide. Nehéz ezt megmagyarázni, de bizony elkezdtünk reménykedni, hogy a műteremként szolgáló ház lesz a befutó a MÉD döntőjében.

A hazaút már nem tartogatott semmi érdekeset, de két budapesti helyszín még hátra volt. Ezeket pár nappal később néztük meg. Az egész döntő leginkább rendhagyó projektjét a Trefort-kertben láthattuk: az ELTE II. világháborúban elesett áldozatainak emlékműve egy, az épület téglafugájába illesztett, szinte észrevehetetlen bronzcsík. A 200 méter hosszú, egy centi magas csíkon gyönyörű betűkkel szerepel az áldozatok neve. A rendhagyó emlékmű az ELTE régi épületeinek maradandó, kutatható részévé teszi a háború éveit és az áldozatok emlékét.

Nehéz volt azonban átélni a dolgot. A mű annyira nehezen észrevehető, hogy az épületeket használók sem törődnek vele. Sehol sincsen egy figyelemfelhívás vagy egy magyarázó tábla – disszonáns látvány volt az éppen derékmagasságban futó bronzcsíknak dőlő, mit sem sejtő dohányos társaság. Az udvaron kitett kordonok miatt is nehéz a művet körbejárni. Ez persze nem az alkotók, sokkal inkább az intézmény miatt van. Remélhetőleg idővel a helyszíni használat hozzánemesedik a szinte láthatatlan emlékműhöz.

A Kazinczy utcai Ramenka leves-bárba mentünk utoljára. Olcsó és letisztult belsőépítészete nagyon tetszett, a minimalista élménybe azonban apó hibák csúsztak. Míg Debrecenben a végtelenül igényes kivitelezés, a rend és a tisztaság miatt érvényesülni tudott minden építészeti gondolat, itt bezavart a képbe például a mennyezeti gépészet szerelvényeinek látványa – nem azért, mert nem illettek volna oda, hanem kialakításuk minősége miatt. A gyönyörű, tömörfa székeket nagyon nehéz volt arrébb húzni, a rendelt levest pedig olyan erősre ízesítették, hogy végül nem tudtam megenni.

A személyes tapasztalatokat ezúttal nem szerettem volna a döntő előtt megírni, azok intim és nehezen magyarázható jellege miatt. Nagyon érdekelt azonban, hogy mire jut a MÉD zsűrije az idei döntőben, és kit hoz ki végül győztesnek. A pontok alapján az izgalmas döntőt követően a galyatetői kilátó nyert, ráadásul a közönségdíjat is ő hozta el. Hogy hogyan, milyen viták után történt ez a rendkívüli bravúr, azt a következő bejegyzésben mesélem el.