A budai Vár nyugati oldalán visszaépítjük a Lovardát (lovasbemutatók és bálok számára), a Hauszmann-féle Főőrségi épületet (konyha, étterem és testőrségi kiállítás számára), a Stöckl-lépcsőt (feljárni rajta), és úgy általában az egész úgynevezett Csikós-udvart (nagyzolni). A projekt több szempontból vitatható: a zárójelben felsorolt funkciók nem tűnnek létkérdésnek, ahogy a hozzájuk kapcsolódó épületek sem illeszkednek igazán az eredetileg Ybl Miklós által kitalált palotakoncepcióhoz. Neves építészünk halála miatt a nagyszabású elképzelés Hauszmann Alajos keze nyomán kevésbé pompás kivitelben, és olyan, szervesen nem illeszkedő kiegészítésekkel valósult meg, mint például éppen a most visszaépülő Főőrségi épület.
A felsorolt építmények építészeti értéke nem annyira jelentős, hogy nulláról visszaépítsük, de annyira igen, hogy ha meglennének, ne bontsuk le. Mindenesetre remekül reprezentálják a palota egyik korát, amelynek vajmi kevés köze van a ma társadalmi viszonyaihoz. A visszaépítésükre hozott döntés a fentieket nem vette figyelembe, így rejtély, egyáltalán hogy jutott eszükbe az egész.
Aztán ott van a Liget Budapest Projekt, melynek keretében ugyancsak visszaépítésre kerül két további épület. Az egyik a Közlekedési Múzeum, a maga 67 méter magasra nyúló kupolájával, a másik egy jóval szerényebb színházépület az Ajtósi-Dózsa sarkon. Az előbbi építészeti színvonala saját korában is megkérdőjelezhető volt, a kevésbé sikerült formák és arányok miatt a visszaépítési szándék már önmagában ezért megkérdőjelezhető. A vári épületekkel ellentétben ugyan itt még áll belőle egy rész, de hogy ez elég indok lenne egy ilyen, a pesti városképet jelentősen befolyásoló döntéshez? Ráadásul az eleve ideiglenesnek szánt kiállítási épületet szintén ideiglenesen áttervezték, így jelenleg két, kevésbé értékes építészeti részből áll. Az egészet nyugodtan le lehetne tolni onnan, kulturális értelemben nem lenne nagy veszteség. Ezzel nagyjából egyenrangú megoldás lenne egy harmadik, mai építészeti réteget is ráhúzni, így legalább az egész sztori visszaolvasható lenne.
A Vágó-testvérek tervezte Városligeti Színház a fentiekhez képest kedves kis szecessziós épületnek tűnik, a liget sarkán kicsit ugyan útban lenne, ha állna, de 1952-ben inkább elbontották. Most visszaépítjük.
Közben nemrég szélesebb körben is publikálták azokat a virtuális terveket, amelyeket mára elfeledett, középkori épületekről készít egy ügyes vállalkozás. A pontos virtuális rekonstrukcióhoz elég ma már egy-egy kőtöredék, és a kortárs épületek ismerete. A látványos képek rögtön fel is vetik a kérdést, hogy miért nem építjük vissza inkább ezeket? A középkor csodálatos, virágzó, európai Magyarországából amit meghagyott a török, a XVIII. század Habsburg uralkodóinak parancsára pusztították el. Ma alig van egy-két épületünk, amely erre a korra emlékeztet, most látszólag itt lenne a nagy lehetőség: ismertté vált a kinézetük, és épp kitört a politikusok között a visszaépítési láz.
Nem olyan egyszerű kérdés ez. Oké, hogy tudjuk a méreteket, a tömeget, ismerjük az alkalmazott anyagok és technikák többségét. De azért ma mégis nagyon másképp építünk, még száz évvel ezelőtthöz képest is. Ha egy-egy kutató el is képzeli maga előtt a pontos eljárást, az még nem jelenti azt, hogy az építkezést leboltoló vállalkozó odatévedt emberei meg is tudják majd csinálni. Pontos rekonstrukció a mai magyar körülmények között szinte elképzelhetetlennek tűnik, pedig csak így lenne igényes és elfogadható a középkorból bármit is visszaállítani. Ha ilyesmire lenne pénz és közakarat, hamarabb odaállnék követ hordani. Építészeti szempontból nem kimagasló értékű, elbontott XIX. századi épületek visszaépítésére nem vesztegetnék egy másodpercet sem.
