Emlékszem, mikor a Vitra tűzoltóság épületében jártunk, nem értettem a hirtelen formákat, keskenyre szűkülő tereket. Bántónak találtam a hegyesszögeket. Nem éreztem a teremtő szellem erejét. Nem értettem, miért akkora sztár Zaha Hadid, napjaink egyik legelismertebb építésze.
Spittelauban, nem messze a Hundertwasser-féle szemétégetőtől, szintén jártam Hadid-háznál. A betonlábakon dülöngélő tömegeket körbejárva leginkább hiányérzetem volt. Ismét nem értettem, hogy mit akart ezzel az alkotó.
Hadid most elment, gyászolja a nemzetközi építésztársadalom. Azért átfuthat a kiválasztott párak fején, hogy a sikeres kolléganő távozásával megüresedett egy hely a porondon, több elvihető munka marad a többi szereplőnek. Szűk kör a sztárépítészeké, nincs olyan sok lehetőség, kapacitásukhoz kicsi ez a bolygó. A Liget Budapest Projekt is eljutott oda, hogy megmozdítsa őket – a két eddig kiválasztott munkát is sztárépítész jegyzi, a leendő néprajzi múzeumnál pedig már egyenesen röpködnek az óriási nevek.
Köztük Hadidé. Az első körben meghirdetett meghívottak között nem hallhattunk róla, a végleges listán azonban már igen. A pályázati kiírást értelmezve ez azt jelenti, hogy ő maga jelentkezett a még kiadó két hely egyikére, talán sosem fogjuk megtudni. A pályázat beadási határideje a jövő héten van, nem elképzelhetetlen, hogy halála ellenére beérkezik a pályaműve az irodájától.
Az a helyzet, hogy most, hogy elment, megint hiányérzetem van, de nem olyan, mint Bécsben. Ő hiányzik. Tudják, a mai építészeknek Hadid örök fogalom volt, igazodási pont. Sosem lehetett tudni, mikor mivel áll elő. Talán ez volt a legnagyobb erőssége a hihetetlenül expresszív formák használata mellett. Valószínűleg nem volt szégyenlős, nem mérlegelte, hogy a kép, ami megjelent előtte, építészeti szempontból hiteles-e vagy sem. Hogy illik-e ilyet vagy olyat csinálni. Valószínűleg nem törődött ő semmi ilyesmivel. Megkockáztatom, senkivel. Munkáit látva egy dolog érdekelhette: a fejéből előjövő látomások sora, ahogy látja ezeket megvalósulni.
