Emlékszem, mikor a Vitra tűzoltóság épületében jártunk, nem értettem a hirtelen formákat, keskenyre szűkülő tereket. Bántónak találtam a hegyesszögeket. Nem éreztem a teremtő szellem erejét. Nem értettem, miért akkora sztár Zaha Hadid, napjaink egyik legelismertebb építésze.
Spittelauban, nem messze a Hundertwasser-féle szemétégetőtől, szintén jártam Hadid-háznál. A betonlábakon dülöngélő tömegeket körbejárva leginkább hiányérzetem volt. Ismét nem értettem, hogy mit akart ezzel az alkotó.
Hadid most elment, gyászolja a nemzetközi építésztársadalom. Azért átfuthat a kiválasztott párak fején, hogy a sikeres kolléganő távozásával megüresedett egy hely a porondon, több elvihető munka marad a többi szereplőnek. Szűk kör a sztárépítészeké, nincs olyan sok lehetőség, kapacitásukhoz kicsi ez a bolygó. A Liget Budapest Projekt is eljutott oda, hogy megmozdítsa őket – a két eddig kiválasztott munkát is sztárépítész jegyzi, a leendő néprajzi múzeumnál pedig már egyenesen röpködnek az óriási nevek.
Köztük Hadidé. Az első körben meghirdetett meghívottak között nem hallhattunk róla, a végleges listán azonban már igen. A pályázati kiírást értelmezve ez azt jelenti, hogy ő maga jelentkezett a még kiadó két hely egyikére, talán sosem fogjuk megtudni. A pályázat beadási határideje a jövő héten van, nem elképzelhetetlen, hogy halála ellenére beérkezik a pályaműve az irodájától.
Az a helyzet, hogy most, hogy elment, megint hiányérzetem van, de nem olyan, mint Bécsben. Ő hiányzik. Tudják, a mai építészeknek Hadid örök fogalom volt, igazodási pont. Sosem lehetett tudni, mikor mivel áll elő. Talán ez volt a legnagyobb erőssége a hihetetlenül expresszív formák használata mellett. Valószínűleg nem volt szégyenlős, nem mérlegelte, hogy a kép, ami megjelent előtte, építészeti szempontból hiteles-e vagy sem. Hogy illik-e ilyet vagy olyat csinálni. Valószínűleg nem törődött ő semmi ilyesmivel. Megkockáztatom, senkivel. Munkáit látva egy dolog érdekelhette: a fejéből előjövő látomások sora, ahogy látja ezeket megvalósulni.
És az az igazság, hogy éppen erről szól napjaink építészete. Mindenki szeretne építeni, nyomot, jelet hagyni maga után. De nem mindenkinek lehet. Az alkotás jogáért komoly verseny zajlik azok között, akik átélik ennek jelentőségét. Hadid erős induló volt ebben a versenyben, jeleket hagyott maga után világszerte.
Nem tudom, hova jutott volna, ha nincs napjaink számítógépes segítsége a tervezésnél. Az biztos, hogy Hadid az elsők között és a legmagasabb szinten élt ezzel lehetőséggel, és kiaknázta azt. Teljes szabadságot kapott az élettől az alkotáshoz. Sikerének egyik titka éppen egyszerű és önfeledt alkotókészségében rejlett.
Nemrég beszélgettem egy kedves barátommal arról, hogy minél több mindent szeretne állítani egy építész a tervével, annál inkább beszűkíti ezen állítás elfogadóinak körét. Célzottan persze hatékonyan lehet megszólítani ilyen módon egy jól behatárolható közösséget, de a megszólítottak köre véges lesz. Ha az építész nem akar állítani semmit, jobb esélye van a széles körű elfogadottság felé.
Persze csak akkor, ha tehetséges. Ha képes arra, hogy a belsőjéből előtörő minőségeket ne korlátozza, szabadon engedje. Makovecz egyszer így fogalmazott erről a hozzáállásról: „úri jókedvéből alkot”. Hadid éppen így tett. Éles-hegyes, majd kavargó, lágy formái felett lehet vitatkozni, de nem igazán érdemes. Rossz nyomon voltam, mikor érteni próbáltam műveit korai munkáinál járva. Most azt gondolom, nem akart ő magyarázni semmit, csak építeni. Teret adni a látomásnak, szembemenni a nehézkedéssel minden áron.
