Szokta figyelni az emberek testbeszédét az utcán, nyilvános helyen, hogy pletykálnak-e?
A testbeszédből, metakommunikációból lehet következtetéseket levonni. Például ha valakik közel állnak egymáshoz, és a felsőtestükkel is közelebb hajolnak, az egyértelműen annak a jele, hogy olyan információt akarnak megosztani egymással, amit nem szeretnének, hogy más is halljon. Azonban egy pletykafolyamat megfigyeléséhez minden esetben integrálódni kell az adott közösség életébe.
A pletyka kapcsán van-e olyan vonás, amely tipikusan magyar?
Magyarország egy tízmilliós ország, ami azt jelenti, hogy három lépésre vagyunk egymástól. Egy kisvárosban, ha egy olyan ember jön szembe, akit nem ismerünk, valószínűleg akkor is van vele egy közös rokonunk, ismerősünk. Ettől egy kicsit sűrűbb szövetű a pletyka, intenzívebb a lüktetése. Több érzelem szorul bele és több magyarázat, nagyobb a transzformációs lehetőség.
Hogy működik ez az internet, a Facebook és az e-mailek világában?
Az interneten nem működik a pletyka. Nemrégiben szerepelt egy magyar sajtótermékben egy olyan hír, hogy Kínában betiltják az internetes pletykákat. Ezt egy CNN-hírből fordították, de pontatlanul, mivel az eredeti hírben rémhír szerepelt, amit el kell különíteni a pletykától. A pletykában szerepel az ismerősöm neve. Ha azt mesélem el, hogy melyik közös ismerősünk tölti fel a hűtőt mirelit termékekkel, mert fél, hogy felmegy az áruk, az abszolút eltér attól, ha kiírom a Facebookra, hogy mindenki vásároljon cipőt, mert le fognak állni a cipőgyárak, és nem lesz lábbelink. A rémhírben sokkal kevesebb az információ, a pletykát kifejtjük. Megvan a lehetősége a „színpadi előadásnak”. Ebből nagyon keveset hagy meg az internet, marad az írott szó, plusz az ikonok, amelyek nem fejeznek ki minden érzelmet. A 90-es évek elején több pletyka volt e-mailben, mint ma, de az emberek mára rájöttek, hogy ez veszélyes is lehet. Amit leírunk, az bármikor másolásra vagy továbbításra kerülhet. Azt a szabályt, hogy azt írunk le egy e-mailben, amit egy apróhirdetésben is leírnánk, a fiatalok egyre pontosabban követik. Ugyanakkor nagyon erős pletykageneráló ereje van az internetnek. Sokkal több dologról értesülhetünk a közösségi oldalak segítségével akár az ismerősökről is, és ez késztethet arra, hogy utánamenjünk az információnak.
Mi a helyzet a bulvársajtóval?
A bulvársajtó rendkívül pletykoid, ugyanis ez az a stílus, ami a fogyasztást növeli. Gyártják a pletykát, és olyan közvetlen hangnemben „elmondott” történeteket kreálnak, amelyek arról szólnak, ami mindenkivel megtörténik. Ezek azonban nem pletykák, hanem hírek, hiszen nincs bennük az ismerhető szereplő. A pletyka nagyon fontos a közösségben, habarcs, ami összetartja. „Update-eli” az információt, így tudom, hogy mihez kell tartanom magam. Ha valaki megtudja egy hollywoodi sztárról, hogy kitömött pocakkal ment el egy fotózásra, akkor ha találkozik a szomszédasszonyával, nem biztos, hogy rákérdez arra, ő hogy van, mert lefutott az inger. Nem sok időt és energiát tudunk befektetni a pletykába. Ha ezt elveszi tőlünk a mesterséges tömegkommunikáció által létrehozott pletykatömeg, akkor nem tudjuk szétosztani az ismerőseink között, holott szükség lenne rá.
Mi a különbség a női és a férfi pletykálás között?
A férfiak több ezer éve ott vannak a nyilvános kommunikációban azzal az elvárással, hogy legyenek kemények és főleg kifejezéstelenek. Ezzel szemben a nők le voltak nyomva a személyközi kommunikációba, csak a pletykában tudtak kibontakozni. Napjainkra oda jutottunk, hogy a mentális problémák száma óriási mértékben emelkedik, ami abból fakad, hogy nem tudjuk megoldani, ha valami bajunk van, mert a racionalitás nem segít. Összegzésekkel és statisztikákkal az emberek lelkét fájdító, a cselekedeteiket bénító dolgokat nem lehet helyre rakni, az érzelmek, a történetek azonban segítenek. A pletyka is akkor igazán érdekes, ha érzelmekről szól, ezért a nők jobban tudnak pletykálni. A férfiak pedig ugyan évezredeken át elítélték a pletykát, most elkezdték rehabilitálni.
Hogyan teszik ezt?
Nagyon jó cikkeket írnak arról, hogy miért fontos a pletyka. A pletyka olyan nagy és intenzív dolog, hogy egy természettudósnak is érdekes lehet. Az egyik legizgalmasabb benne a transzparencia. Lukács evangéliumában az áll: „Amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, a háztetőkről fogják hirdetni.” Ez nagyon kifejezi a mikro és a makro közti átmenetet. Senki nem tudja, hogy amiről egymás között sustorognak az emberek, mikor éri el azt a szintet, hogy valaki rácsodálkozik, vagy már annyian tudjuk, hogy egyszer csak merjük hangosan kiáltani. A tizenévesek kiírják a Facebookra, hogy „rossz kedvem van, mert kettest kaptam”. Ez azért fontos, mert megtudják a barátaik, és próbálják vigasztalni, segíteni. Nem az exhibicionizmus a célja az információ kirakásának, hanem az, hogy a csoport lássa, hogy mi van vele. Ennek pedig ez a leggyorsabb módja.
Ilyen szempontból az infokommunikációnak nagyon komoly haszna van…
Igen, hiszen nem sokáig tudok úgy tenni egy közösségi oldalon, mintha főnök lennék, és lenne egy fehér Mercedesem, valaki jelezni fog, hogy ez nem így van. Ugyanakkor egy nagyon érdekes trend van kialakulóban: régebben görcsöltünk, ha volt egy ötletünk, hogy megosszuk-e másokkal. Ez a mai tizenévesekre egyáltalán nem jellemző. A megosztás veszélye azonban, hogy már nem lehet olyan sok, kvázi tiltott vagy normaszegő dolgot csinálni. Bárki lefényképezheti például az osztálykiránduláson verekedő tanárt mobiltelefonnal. Megszűnik a kettős lét lehetősége.
Nem ijesztő ez a „Nagy Testvér” figyel jelleg?
Nem a „Nagy Testvér” figyel, egy archaikus közösségben, egy 150 fős faluban mindenki látta a másik alsónadrágját száradni.
Akkor az internettel visszatérünk egyfajta kiinduló állapothoz?
Az egyidejűségbe és az egyterűségbe térünk vissza, ahol nem éri meg kettős valóságokat produkálni. Ettől az az egy valóságunk lesz gazdagabb. Felesleges arra fordítanom az energiámat, hogy magyarázom a bizonyítványomat, és azt állítanom, azért rúgtak ki, mert szemét volt a főnököm, és nem azért, mert nem tettem le a nyelvvizsgát. Miért nem lehet azt vállalni, hogy nem tudja valaki letenni a vizsgát? Ettől nem vagyunk kevesebbek.
Van arra esély, hogy az emberek azt mondják, bevállalják a gyengeségeiket?
Határozottan. Változnak a tabuk, és ezért változnak a kínos dolgok. Például az egyetemista fiatalok között kevésbé fordul elő, hogyha valaki reggel a villamoson rálép a lábára és szétszakítja a harisnyáját, akkor ezt az élményt beviszi a szemináriumra. Régen ez úgy történt, hogy az illető egész nap fröcskölt a többiekre, ha elrontották a napját. Ma sokkal szigorúbb a szociális kód, mert miért kellene a többieknek a rosszkedvből részesülni? A rosszkedv nem attól lesz kisebb, hogy mindenkinek elmondjuk, hogy milyen rossz nekem, hanem attól, hogy rámosolygok magamra: milyen jó, hogy nem a csontom tört el, ennél nagyobb dolgok is történnek.
A Facebookon ilyen történéseket is kiposztolnak…
A kiposztolásban az az izgalmas, hogy megjelennek az ellentmondások. Ez a tér lehetőséget ad arra, hogy kifejezzem, hova tartozom, mert eleve akkora a sokféleség. Nem kell szorongani, pont annyit kell beletenni, amennyit akarunk. Azonban nem olyan régi dologról van szó, amely nagy változásokat eredményez az időfelhasználásban, de azt, hogy a magatartásunkra hogyan hat, nehéz mérni.
Fennáll a veszélye, hogy a társadalom az infokommunikáció rengetegében elszemélytelenedik?
Nem áll fenn, a fiatalok belenőnek ebbe, és az idő miatt el is kell sajátítani ezeket a technikákat, hogy hogyan lehet a legrövidebb ösvényen keresztül hozzájutni a megfelelő információhoz. Az internet strukturált tudást ad, és mindenkinek a maga választása, hogy mire klikkel rá.
