Ma Liszt Ferenc, holnap egy hajléktalan

Szabó Máté pontosan tudja, mi a teendője annak, akinek hivatalosan is akadályok gördülnek a szakmai fejlődése elé.

– Mikor és hogyan határozta el, hogy az animációs filmre teszi fel az életét?

– Amióta az eszemet tudom, érdekeltek a rajzfilmek. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a televízió mellett nőtt fel. Állandóan rajzoltam, ha nem papírra, akkor a falra, zsírkrétával, és egyre erősebben foglalkoztattak a mítoszok, az emberi kapcsolatok. A mozgás is. Mindez, persze, eleve meghatározta az élethez való viszonyomat. A gimnáziumban a rajztanárom volt az osztályfőnököm, az első filmemet, a Mementót a tanáraim biztatására neveztem be az Országos Középiskolai Filmszemlére. Ott hallottam Jancsó Miklóstól, hogy a sikertelenséget kegyetlenül nehéz feldolgozni, de a sikert is… A ma már csak O. K. filmszemlének nevezett rendezvényen megismert srácokkal a Káldor-kollégiumban összehoztuk a Káldor Médiát. A díjnyertes Magyar Rapszódia 2.00 is a Káldor-kollégiumban született. Homor Gizella a helyet biztosította számomra, Singer János a technikát.

– Eddig három munkáját „jegyzik”, a Moebiust, a Kis kece lányomat és a Magyar Rapszódia 2.00-őt…

– Ne felejtsük ki a sorból a Chopin zenéjére „komponált” Mementót…

– Bocsánat. Mindegyiknek a zene adja az alapját. Egyiknek a rockzene, másiknak a népzene, a harmadiknak és a negyediknek a komolyzene. Ennyire fontos az életében a műfaji előítéletek nélküli muzsika?

– Az én világomban a zene meg az animáció teljesen összetartozik, valóban előítéletek nélkül imádom a zenét, a progresszív metált, és a cigányzenét, Kusturica muzsikáját, a szerb dallamvilágot… A Moebius, a Watch My Dying-együttes videoklipje, felkérésre készült. Szomszédom, a basszusgitáros hozta fel egyszer, örülne, ha elkészíteném. Aztán a 16. Országos diákfilm-szemlén különdíjat kapott, a Music Tv-ben százötven alkalommal vetítették. A Kis kece lányom című, gyermekeknek szánt diplomafilmemet az animációs világnapon mutatták be.

– Fődíjas filmjének – szerintem – az a legnagyobb ötlete, hogy Liszt Ferenc ujjlenyomatait hozza képbe. Ujjlenyomatait a zongorán és szerte a világban…

– Eredetileg több ötletem is volt. Szerettem volna Liszt Ferenc életét is bemutatni, azt, ahogyan valamelyik közismert művét megkomponálta, de azt is, hogy milyen hatással van Liszt Ferenc napjaink zenéjére. Ahogyan az utcán dúdolják a dallamait, ahogyan a cigányzenekarok játsszák, ahogyan dzsesszesítik… De azt is bele szerettem volna tenni abba a pár percbe, amit a pályázati kiírásnak megfelelően összeállítottam, hogy milyen nagyot változott a világ abban a kétszáz évben, amióta Liszt Ferenc megszületett. A Földről eljutottunk a világűrig… Persze, tisztában voltam vele, hogy félreérthetetlen szimbólumokkal kell dolgozni, hogy a film mindenki számára befogadható legyen. Megkérdeztem hát, akit csak lehetett, az édesanyámat, a rokonaimat, a barátaimat, és mindenkit, akivel összefutottam, mi jut eszébe, ha Liszt Ferenc nevét hallja. A legtöbben azt válaszolták, a zongora. Többen meg azt, hogy száz ujjal játszott… Így aztán a négypercnyi filmnek a fele a zongorával szinte összenőtt Liszt Ferencet ábrázolja, a másik fele, ahogyan a zenéjét napjainkban több hangszeren is játsszák. Cimbalmon, hárfán, zongorán, szaxofonon, kürtön… Az űrhajós „helyett” én fütyültem el a II. Magyar rapszódia egyik dallamát. A „főszereplő” természetesen a zongora, Cziffra György senki mással össze nem hasonlítható zongorajátéka.

– Az ujjlenyomatos első „taktusok” után Liszt Ferenccel indítja filmjét, és a II. Magyar rapszódia dallamait fütyörésző űrhajós képével fejezi be. Számomra két fontos közlendője is van ezeknek a kezdő- és záró-képsoroknak, az egyik az, hogy milyen nagyot változott a világ Liszt Ferenc óta, a másik, hogy a vitathatatlan érték a változások ellenére is érték marad. Szabó Máté, aki, minden jel arra mutat, választott műfajában szintén értékteremtésre rendezkedett be, hogyan éli meg azokat a változásokat, amelyeket nap, mint nap észlelhet?

– Nehezen élem meg őket, de igyekszem alkalmazkodni hozzájuk. Csak akkor képes az ember dolgozni, ha tud alkalmazkodni is. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy minden régről örökölt szólamot, sablont, el kell fogadnunk. Liszt Ferenc kétszázadik születésnapján bennem is megfogalmazódott a kérdés, vajon a mi korunkból ki lesz az, akire kétszáz év múlva úgy fog emlékezni a világ, mint mi Liszt Ferencre? Nem is a nevére lennék kíváncsi ennek a kortársamnak, hanem a szellemiségére; vajon beépül–e bárkinek a gondolkodásába, ahogyan Liszt Ferencé sok ember tudatába, többek között az enyémbe is? Amikor a pályázati felhívásra készített filmemet befejeztem, tudtam, hogy győztem. Magamhoz képest biztosan, mert felülmúltam önmagam.

– Mihez fog ezután?

– Voltaképpen ugyanazt mondogatom, amit eddig: ha nagy leszek, rajzfilmrendező akarok lenni, s ennek érdekében mindent megteszek. Ötvenéves Steven Spielberg is ezt kezdte mondogatni: ha nagy leszek, filmrendező akarok lenni. Több filmtervem is van, az egyik egy hajléktalanról szólna. Szerintem ugyanis nem csak a híres emberek élete lehet példaértékű, hanem az esendőké is… A másik, egy humoros internetes sorozat, a nagyvilági sztárocskák – celebek – hibáira mutatna rá… De addig is, míg ezekhez hozzáfoghatok, annak örülök, hogy Liszt Ferenc kétszázadik születésnapján valamit én is hozzá tudtam tenni a megemlékezésekhez. Remélem, ez is fennmarad...