A tanúságtételről mint a papi hivatások egyik legfontosabb keltetőjéről beszélt Blanckenstein Miklós pápai prelátus, szemináriumi vezető a városmajori templomban; ő volt az előadója a hónapok első péntekjeit felölelő, család tematikájú konferenciasorozat legutóbbi állomásának.
Nem elég várni, hogy legyen elég
– Az Ószövetségben még a hetedízigleni kollektív büntetést is jogosnak tartották. A krisztusi mű azonban arról szól, hogy „te fontos vagy” – fújt ébresztőt a majori templom esti szentmiséjén elmondott prédikációban Miklós atya, aki szerint a nagyböjt lelki GPS-ként szolgál. Hogy mennyire személyes „vezetésről” van szó, azzal támasztotta alá, hogy „minden élethelyzet hivatás, amennyiben nagykorú vagyok, és megértettem, hogy ki vagyok; meg vagyok hívva az életemre”. A katolikus ember a klasszikus, fiatalok elé állított kérdést – „Mi leszel, ha nagy leszel?” – úgy is felteheti ezért, hogy „Mit akar tőlem az Isten?”. Játékból megkérdezte a megjelent híveket, ki az, akár csak kérdés szintjén is felvetette a dolgot saját gyermekének, hogy nem érez-e hívást arra, hogy pap, apáca vagy szerzetes legyen. „Mert jó, elvárjuk, hogy legyen elég pap, de a felnőtt világ eléggé elfelejtette, hogy meg is kell szólalni a témában” – húzta alá Blanckenstein Miklós.
A kispapokat vezető egyházi elöljáró beszámolt arról, hogy most, legújabban 3 fiú jelentkezett Erdő Péter bíborosnál azzal, hogy pap szeretne lenni, de amikor meghallja az ember, hogy néhány fiatal hogyan jut el eddig a döntésig... „ejj, mintha a katolikus világban is tele lennénk ellendrukkerekkel, és nem biztos, hogy katolikus papok eléggé rendes képet mutatunk” – fogalmazott önkritikusan az atya.
A megbocsátás eléggé ütős hír
Majd azt a kérdést boncolgatta, mit jelent kereszténynek lenni felnőttként. „Megérteni, hogy milyen életre vagyunk hívva. Ez az első.” Felvetette, „milyen ütős az a hír, hogy minden bűnt meg lehet bocsátani”. A helyes tanúságtevő mentalitásról úgy vélekedik, hogy azt nem lehet úgy, hogy „na, te kisöreg, én meg a nagy”, viszont lehet arról az örömről beszélni, „engem az Isten szeret”. Hogy az ez irányú „paradigmaváltás” miért nehéz, felidézte, hogy a szocializmusban a vallásos embereknek az volt a lecke, hogy „éljünk rendesen, és ha rákérdeznek, beszéljünk a hitünkről; mára viszont, úgy tűnik, generációk nőnek föl úgy, hogy nem ismerik a Bibliát”. A mindennapokban is ezt látja; tanít a piliscsabai egyetemen, ahol „elképesztő, milyen tájékozatlanság van, ott is, ahová a gyerekeink barátai járnak”. Kiútlehetőségként inkább azt ajánlja, a tanúságtevők kezdjenek hivatásukról maguktól beszélni.
Elmondta azt is, hogy a kispapok közé jelentkezőknek csak egy része érkezik gimnázium után egyből, a másik része diplomásként jön – akit el kell bocsánati az intézményből, ugyanilyen vegyes összetételű. „Nem feltétlenül igaz tehát, hogy aki diplomás, nagyobb az élettapasztalata” – hívta fel a figyelmet Blanckenstein Miklós. Úgy ítéli meg, a magunk életében, környezetében érdemes tanúságot tenni az életről, sőt a gyengeség sem igazán akadály; Szent Pál is azt mondta, milyen jó, hogy beteg, mert így látja, hogy nem a saját nagyszerűségéből képes arra, amire, hanem „a te kegyelmedből” – utalt újra Istenre a katolikus lelkipásztor, aki a szentmise után személyes beszélgetések formájában válaszolt a hívősereg kérdéseire.
