Retróebéd a piacon

Iskolás koromban a piac szemben volt az iskolával. Mindig kaptam két forintot, hogy reggelire egyek egy lángost. Nem volt olyan, hogy sajtos vagy tejfölös, tarjás vagy kecsapos, nem volt mód fokhagymás ecsetelésre sem, viszont friss, forró lángos volt, zörögve tört a közepe, a karimája körben puha és ruganyos.

Lehetett a piacon hurkát, kolbászt, sült húst is enni, a fabódékból szállt körbe a füst, a fűszeres–zsíros illat, voltak rögzített, zöldre mázolt faasztalok és ülőkék, ahová odavittük és kiterítettük a zsákmányt. Frissen sült–főtt húsfélét vettünk, néha szeletelt füstölt tarját, mustárt, csípős savanyút, cseresznyepaprikát mindenképpen, és nagy karéj friss kenyeret. Apám, nagyapám bicskát vett elő, azzal vágtak fazonra minden falatot.

De mit lehet enni manapság a piacon?

Visszajön-e a gyerekkori ízek, illatok világa? És hol lehet megenni helyben, háborítatlanul, amit az ember összevásárolt? A régi, bódés Lehel piacot nagyon-nagyon szerettem. Olcsó volt, barátságosak az emberek, és hatalmas a választék. Aztán megépült ez a süllyedő hajó, és arra kell most már fölszállnia árusnak–vevőnek egyaránt, ha piacozni akar.

A mai piacokon gyakori az olcsó vagy nem is nagyon olcsó önkiszolgáló étterem, ahol néha gondoskodnak a retróedényekről, -bútorokról, a hangulat miatt, de van, ahol csak simán megmaradt régről ez-az. A Lehel piacba is ékelődik egy ilyen kádári félmúlt hangulatú menzaféle, de minket nem az ilyesmi érdekel most, hanem az igazi piaci ételek. Az a pár szelet sütőtök például, amely ott vesztegel a bejáratnál hurkák, kolbászok társaságában az infralámpa alatt. És aztán a lámpa meg a pult látványa miatt el is veszítem az érdeklődésemet irántuk.

Nézzük hát, mit kínál a Lehel téri Titanic belseje!

Kolbászra, hurkára, sült oldalasra, paprikás lisztben sült friss halra mennék legszívesebben, de majd később ezeket az ételeket szintén üvegpultos–infralámpás keretben látom meg a felső szinten, és innentől ez nekem már nem hiteles piaci kaja, úgyhogy nem ezeket választom. Pedig egy friss sült vagy rántott halért elmennék én messzebbre is, mint a Lehel. Mi legyen akkor a piaci étel a Lehelen?

Járkálok föl-alá, tepertőárakkal barátkozom, ordával, házi sajtokkal, olívabogyókkal szemezek, több kört is teszek, mire találok végre egy lángosost. Ugyanolyan hatalmas alumíniumlábasban, gyöngyöző zsiradékban süti az élesztős tésztát, mint amilyenben gyerekkoromban sütötték azok a gömbölyű, fehér kötényes nénik a kecskeméti piacon. Az élvezeti értékből aztán sokat levon, hogy előkap egy kész lángost, bedobja a mikróba, aztán rá a sajtot, tejfölt, igaz egyiket sem sajnálja, megpakolja rendesen.

Megállok a lángosommal a fekete szövetkabátomban, nézelődök jobbra-balra, hogy hol fogom én ezt megenni úgy, hogy ne kenjem össze magam. Nem adja magát más, csak egy nyolcszögletű ülőke, beékelve a két bódésor közti útba, ahol az ember letenni ugyan nem tudja a kezéből az ételt, de a táskáját igen, és van matematikai esélye annak is, hogy nem löki meg senki. Majd mindenki így eszi itt a lángost. Már szinte végzek, amikor meglátom, hogy a lángosos előtt van egy kis asztalféle, ahol állva lehet enni. Lehetne, de nincs egy talpalatnyi szabad hely sem. Közel és távol itt mindenki lángost fal. Veszek még néhány almát, illatos starkingot és goldent egy őstermelőtől, aki valamit nagyon tud a tárolásról, mert olyan az almája, mintha nemrég szedték volna.

A Vámház körúti piac talán a legelegánsabb a fővárosi piacok közül, de legszomorúbb hely is. Hideg van, homály van, reumát lehel a klíma, elveszettnek érzi magát az ember a temérdek egyforma bolt között. Mindent körbejártam becsülettel, mire eldöntöttem, tepertő lesz az ebéd, de azt még nem tudtam, hol költöm el. Láttam pár padot itt-ott, mindegyik szinten, de nem éreztem úgy, hogy ott békében, hivatalosan is ehetnék. Azért választottam a tepertőt, mert infrás kolbászt nem kívántam, és olyan pörköltet sem, amiből rengeteg van kiömlesztve, mint a plázákban, miközben a fülem hallatára panaszkodnak a pultból, hogy február van és nincs kuncsaft.

Az egyik hentesüzletnél ki is írták, hogy ott egyem a tepertőt, mert ott a legfinomabb. Na jó, velem lehet beszélni. Kértem egy marékra valót az ősz hajú fehér kötényestől. Megütközött egy pillanatra a bizalmas mértékegységen, aztán megkérdezte, hogy Marok Marcsá-nyi marokra gondolok-e. Mondtam, hogy sajnos nem ismerem a kolléganőjét. Végül is nevettünk, gondolom, az ilyen vén csontokat nem melegíti meg más, csak valami asszonyoknak mondott szemtelenség. De a tepertője jó, omlós is, zsíros is, húsos is. És meg volt sózva, vagyis azonnali fogyasztáshoz előkészítve. Vettem hozzá kölescipót, almapaprikát. S kezdtem körbejárni, felmérni, hogy hol lehetne kényelmesen elfogyasztani, hol jöhetne létre valami egyszemélyes idill, ami miatt az ember kénytelen visszatérni, sőt még hajlama támad mást is magával rángatni a jóba. A felső szint sarkában találtam egy barátságos, szerény, de tiszta és nyitott kocsmácskát. A pultban egy szimpatikus fiatal pultos lány álldogált, ami azt jelezte, hogy itt nő is nyugodtan fogyaszthat. Kértem két deci forralt bort, és kiterítettem az elemózsiát, a felsoroltakhoz még tíz deka aszalt barackot is, desszertnek. A szomszéd asztalhoz egy nyugdíjas házaspár telepedett forralt borral, máshol lottózott egy sörös társaság. Nem zavart senki, semmi, minden jó volt, ahogy volt.

A váci piacon néhány nappal később már tudatosan szerettem volna összekötni a kellemest a hasznossal. Kifigyeltem, hogy ritka szép fánkok sülnek a kocsma mellett, olyanok, mint amilyeneket a nagymamám sütött még. Van hozzá baracklekvár meg túró is. (Együtt a legjobb.) Szépnek látszott a terv, hogy a fánkot a kocsma előtt álló pulton eszem meg, és hozzá forralt bort vagy bélelt kávét kortyolok. Láttam, hogy néhány nyugdíjas korú férfi lángossal és fröccsel teszi ugyanezt. Kérdeztem, hogy megengednék-e, hogy lefotózzam őket a cikkhez. Mindent kaptam erre, csak jó szót nem. Valahogy az volt a lényeg, hogy én biztosan gazdag vagyok, esetleg rajtuk akarok meggazdagodni. A fánk azért így is jól esett, ha messzebb kellett is megennem, a tokaji furmintból készült forralt bort megittam végül is a főtéri bódénál, közel a piachoz.

Az incidens előtt még leellenőriztem az egyik kedvenc őstermelőmet, akinél húsvétra a legjobb füstölt húsokat, csalamádékat szoktam venni, és ott volt a vácrátóti házaspár, akiknek szép abált szalonnájuk is volt, azt vittem haza vacsorára. A nagymarosi őstermelői piacon hazai pályán van, aki csak odamegy. Mire a bódésor végére ér a főtéren, már kóstolt szörpöt, kecskesajtot, mézet, kolbászt, disznósajtot, ötféle lekvárt, pesztót, pogácsát, teasüteményt, és ki tudja még mi mindent, mert itt a kóstoltatás úgyszólván szenvedély.

Akibe még mindig fér ennivaló, az körbenézhet, hogy lát-e középkori jelmezes hölgyeket, mert ha lát, akkor jó az esélye annak, hogy szarvasgombás, medvehagyma-pesztós, házi sajtos, kemencében sült kiflis szendvicset vehet tőlük, vagy valami meghökkentően finom köleskorpás süteményt. A főtéri és a Duna-parti padokon is lehet enni, de a Bethlen söröző teraszán sem sértődnek halálra, ha a sör vagy a fröccs mellé ott rágicsálja el valaki a zsákmányt.