Bent a városban tizenkét férfi – szokása szerint – azon vitatkozik, melyikük a nagyobb, ki üljön a vacsoraasztalnál az első helyre. Erre betoppan közéjük Jézus, letérdel eléjük, és elkezdi a lábukat sikálgatni. Talán kissé büdös is – ez a kép ugrik be Szabon Gábor atyának nagycsütörtök kapcsán elsőként. No nem a lábak miatt, vagy mert a helyzet önmagában igen meghökkentő. Kétségtelen, Szent Péter nem vette könnyen a dolgot.
– Igen, Péter ezen kiakadt, nagyon pukkancs volt; hogy a felismert Isten-fia odaguggol eléjük. Ez a jelenet nagyon emberi. Aztán indoklásként megmondja Jézus a tanítványoknak, „ti mesternek és úrnak szólítotok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Én vagyok a messiás, de ha én így tettem, ti is tegyetek így”. Az Atya láthatatlan, de ha én úgy szeretem a „testvéremet”, hogy megmosom a lábát, akkor láthatóvá válik – mondja az MNO-nak az e napon János evangéliumából idézett részről Szabon Gábor, aki szerint ezen az estén az egyik legszebb a katolikus szertartás; keresve sem lehet találni ennyire kézzelfoghatóan emberi cselekményt az év többi szentmiséjén.
Az oltárfosztás sem rossz
A másik kedvence az oltárfosztás cselekménye a szertartás végén, amikor teljesen dísztelenné teszik a templomot, aztán csendben kivonul mindenki, hogy aztán nagypénteken ugyanilyen csendben jöjjön vissza.
– Nagyon nagy az egység nagycsütörtök, nagypéntek és húsvét vigíliája, nagyszombat este között. Egy nagy hullámzást él át, aki el tud jönni mindhárom napon, az utolsó vacsorától a feltámadásig – folytatja Gábor atya. A nagyheti szertartások bár nem rövidek, a katolikus lelkipásztor a sokszínűsége miatt ajánlja a látogatást azoknak is, akik nem hisznek. – Nyugodtan eljöhet bárki, kóstolgatni kell a dolgot. Ha nem tetszik, még mindig fel lehet állni és el lehet menni, semmi erőszak nincs, nem fogja senki nézni, hogy valaki kimegy a templomból. Van egyébként egy Adoremus nevű kiadvány, ebben minden közérthetően benne van, de a szertartás amúgy is „olvastatja” magát – fogalmazza meg biztatásként.
Szőrszálszámolgatás harangzúgásra
A lábmosáson kívüli markáns „élmény” nagycsütörtökön az, amikor „a harangok Rómába mennek”. Ezt úgy jelenítik meg, hogy a mise kezdő szakaszában felhangzik a „Dicsőség a magasságban Istennek!” (Gloria) kezdetű ének, majd minden csengő, illetve valamennyi harang megszólal a templomban, harsány orgonaszó mellett. A katartikus hangzásnak egyszer csak vége, innentől a szertartás végéig, illetve a feltámadási vigília adott pillanatáig semmiféle hangszeres kíséret, illetve csengetés nincsen. Gábor atya külön készül erre: személyes élményei miatt is.
– Huszadik születésnapom körül voltam, amikor először voltam templomban nagycsütörtökön. Abban a pillanatban, amikor „a harangok Rómába mentek”, minden szőrszálamat meg tudtam számolni a hátamon. Ütős helyzet volt, bele is könnyeztem. Most a templomba átvittem már eléggé sok csengőt.
Szívesen gondol vissza a papnevelőben töltött időszakra – éppen a nagyhét miatt is: óriási hatással voltak rá a nagypéntek reggeli lamentatio, vagyis a Jeremiás siralmai éneklése, ami egyébként a templomokban csütörtöktől szombatig elvileg bármikor mehet, érdemes ezért szerinte nézelődni, hol mikor botlunk belé. A naphoz tartozó, a papság és az egyházmegyék megalapításának emléket állító aktus még a krizmaszentelés; a főpásztori ceremóniát a pesti bazilikában tartják, az egyházmegye papságának jelenlétében. A megszentelt olajat később a keresztségre készülők „megjelölésére” használják – itt jegyezte meg az MNO-nak Gábor atya, hogy ha esetleg valamit rosszul mond ezzel kapcsolatban, majd kommentelni fogja portálunk cikkét…
A katolikus pap azt is tudni véli, hogy a sok nyelven beszélő teológusok szerint az „áldozat” szó szinte csak magyarul jelenti mind az áldozatvállalást, illetve -hozatalt, mind a vétlen áldozatot, viszont igen érzékletesnek tartja: – Jézus az Atya akaratát keresi, és az ember is azt kapja élete végén, amiért életét áldozta. Éppen erről beszéltem most a felnőtt hittanosoknak, és az esti szentmisén is erről elmélkedem majd, hogy mi értelme volna az eucharisztiának, ha nem lett volna áldozat. Egyedül Jézus Krisztus volt képes az önfeláldozó szeretetnek élni, de azért tette ezt, hogy mi képesek legyünk megközelítőleg így szeretni egymást.
Brit tudósok, persze…
Lazításképpen rákérdeztünk, mit gondol egyes brit tudósok azon számításáról, hogy valójában nagyszerdán volt az utolsó vacsora, mert így „jön ki” a naptár szerint. Minden önmérséklete benne van a válaszban. – A fölösleges tudományok Nobel-díját megérdemli ez a sztori. Körülbelül azon a szinten van, mint hogy melyik keksz oldódik a legjobban a teában, vagy éppen azon, hogy milyen felületen csúsznak jobban a birkák. Majdnem olyan „jó” ez, mint a Darwin-díj – mondta leplezetlen szórakozottsággal Szabon Gábor atya. Újra komolyra fordítva a szót azért elmondta, hogy bár a gyónás így húsvét előtt kifejezetten a vallásosoknak szól, bárki mehet találkozni a papsággal. – Van ebben egy kicsi pszichológia is, hogy le tudom-e tenni a fájdalmaimat, maga a gyónás persze más dolog. Hozzám jöhet bárki, aki csak akar, bármikor. Most, amikor beszélgetünk, 22.31 van. Egy szó, mint száz, nekem nem okosságokat kell mondanom, hanem szeretnem a másik embert; ha közösségben vagyunk és egymást szeretjük, ebbe a körbe nagyon könnyen bele fog férni más is.
Nagycsütörtökön bizonyára az első, ami mindenkinek eszébe jut: az utolsó vacsora. Zárásként megkérdeztük ezért Szabon Gábor atyát: ha valaki autentikus „utolsó vacsorát” kíván fogyasztani, mit tegyen az asztalra.
– A Széder-esti lakomán Jézus a választott nép Egyiptomból való szabadulásának ünnepét ülte meg a tanítványokkal. Az asztalon keserűsaláta volt, egészben sült bárány és bizonyára jó borok – vélekedett. A legjobb „falatok” két elsőáldozónak jutnak a Bakáts téren, ahol az idén is 20-30 ministráns körében tartja a nagyheti ünnepi szertartásokat Szabon Gábor.
