Gondoljanak csak bele! Milyen óriási lelkierőre van szükség ahhoz, hogy valaki a törött lába amputálását kérje csak azért, mert tudja, hogy műlábbal vissza tud menni a hegyre. (Arról nem is beszélve, hogy a sérülés társai biztosítása közben érte – és ők meg is menekültek.) Olyan racionális döntés ez, ami túlmutat minden racionalitáson. Lehet mondani, hogy a fél lábának feláldozása már intő jel volt Erőss Zsolt számára, de kár erre fecsérelni a szót. Az ember nem adja, nem adhatja fel az élete értelmét. Ő sem tette, még a legmagasabb ár ellenében sem.
Biztos vagyok abban, hogy a Csillagösvényen át a hegymászók mennyországába érve csupa mosolygó arcot látott. Elismerően rázták meg sziklától és fagytól kemény kezét. Ők igazán megértik Zsoltot, és örökre maguk közé fogadták. Az örök és kegyetlen hegyek áldozatai alkotják az ő társaságát már.
Erőss Zsolt gazdag örökséget hagyott ránk. Sem emberségét, sem tartását, sem jókedvét, sem akaratát, sem székely konokságát, sem eredményeit nem felejtjük. A legjobb magyar hegymászótól búcsúzunk.
Isten veled, Hópárduc!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!