Luc Besson A nagy kékség című filmje jut eszembe most Erőss Zsoltról. Az a jelenet, amikor a világrekordot felállító Jacques Mayol lenn, a nagy kékségben elúszik a delfinekkel, és soha többé nem tér már vissza. Megtért övéihez, azt a világot választotta, ahová a szíve örökké húzta.
Erőss Zsolt sem tehetett másként.
Mogyoródi otthonában, amikor hajnalonta álmatlanul sétált a házban, az ablakon kitekintve nem a Gyertyánost látta maga előtt, hanem szülőföldje, Erdély havas csúcsait. Meg a távoli nyolcezreseket, melyek után mindig is sóvárgott. Újraélte azokat a hátborzongató és gyakran vérfagyasztó, mégis örömteli pillanatokat, amelyeket a magas hegycsúcs meghódítása közben átélt. Újra és újra átgondolta a sikereket meg a kudarcokat. A józan döntésen alapuló visszafordulásokat. Sziklák és arcok villantak át előtte, elvesztett bajtársak arcai. A halál mindig ott ólálkodik 8000 méter felett. Ez a halálzóna.
De máris váltott a kép, és új kihívásokat látott maga előtt. Még meg nem ismert, meg nem hódított hegyormokat képzelt maga elé. A csontjaiban érezte a szenvedést, a hideg szűnni nem akaró ölelését, a remegést, a fájdalmat. És az ellenállhatatlan erőt, amely ismét szólította. Menni kellett. Semmi sem tarthatta vissza.
Majd eljött – képletesen szólva – a „nagy fehérség”. A láb nem tudott lépni, a kéz nem tudott kapaszkodni, a szem nem tudott látni, csak az agy tudta, hogy vége, nincs tovább. A nagy fehérség csalogatóan hívta, magához ölelte, és nem engedte el többé.
Vélhetően volt egy utolsó pillanat. Reméljük, hogy a légszomj, az éhség, a nélkülözés, a szenvedés és a fájdalmas kimerültség volt oly kegyes és adott egy utolsó tiszta pillanatot, amikor élete filmje villanásként lepereghetett előtte. Hogy lelki szemeivel láthatta még egyszer, utoljára, csöppnyi gyermekei arcát, kedvese (együtt is jártak 8000 méter felett) megértő tekintetét. Még nem tudod lehorgonyozni mellettük. Az erdélyi székely fiú, aki a világ túlsó végén tíz 8000 méter feletti csúcsot hódított meg. Minden egyes alkalommal felajánlotta életét a hegyek szellemeinek, és ők most elfogadták azt. Ő biztosan tudta, hogy nem volt hiába. Halála bizonyítja, milyen elszánt tud lenni az ember céljainak elérésében. Ha kell, tudatosan, lassan, megfontoltan menetel az önként vállalt halál felé. Akkor is, ha az út csupa tövis és fájdalom, a végállomás pedig ismert.
Gondoljanak csak bele! Milyen óriási lelkierőre van szükség ahhoz, hogy valaki a törött lába amputálását kérje csak azért, mert tudja, hogy műlábbal vissza tud menni a hegyre. (Arról nem is beszélve, hogy a sérülés társai biztosítása közben érte – és ők meg is menekültek.) Olyan racionális döntés ez, ami túlmutat minden racionalitáson. Lehet mondani, hogy a fél lábának feláldozása már intő jel volt Erőss Zsolt számára, de kár erre fecsérelni a szót. Az ember nem adja, nem adhatja fel az élete értelmét. Ő sem tette, még a legmagasabb ár ellenében sem.
Biztos vagyok abban, hogy a Csillagösvényen át a hegymászók mennyországába érve csupa mosolygó arcot látott. Elismerően rázták meg sziklától és fagytól kemény kezét. Ők igazán megértik Zsoltot, és örökre maguk közé fogadták. Az örök és kegyetlen hegyek áldozatai alkotják az ő társaságát már.
Erőss Zsolt gazdag örökséget hagyott ránk. Sem emberségét, sem tartását, sem jókedvét, sem akaratát, sem székely konokságát, sem eredményeit nem felejtjük. A legjobb magyar hegymászótól búcsúzunk.
Isten veled, Hópárduc!
